

F. gyorsan idősödő édesanyja „gonosszá válásának” folyamatát nap nap után saját bőrén tapasztalhatta: például akkor, amikor szolgálatba indult, s az ezerszer elpróbált uzsonnacsomagolásában, gyakran magában az uzsonna összetételében is hibákat észlelt. Így például a szalvéta helyett színes, azbeszt-cinkkel és egyéb, a nyomtatás által a festékkel bevitt anyagokat tartalmazó, mérgekkel telített újságpapírba csomagolta. Máskor meg a mélyhűtő legmélyéről előkerült kolbász és szalonna vagy húsdarab került a csomagba, amelynek kicsomagolása után a tömérdek mennyiségű fokhagymával átitatott hússzag közt egy idegen ízre szagolt rá. Ilyenkor a „vénasszony” volt a legenyhébb kifejezés, amit az anyjára mondott, máskor meg egy ártatlan rutinvizsgálatról szóló egyszerű kérdést anyja egészségügyi és kórházi kezeltetéséről a kurta „a rosseb eszi”-vel intézett el.
Voltak persze hevesebb szócsatáik, verbális összecsapásaik is, amit az egész nemet érintő gyalázkodásnak is fel lehetett volna fogni, úgymint: – Anyja, nem tudod, hová tetted el a palacsintasütőt, cigánypecsinyit akarok sütni?
Szóval ilyen és ehhez hasonló, kölcsönös sértések sokasága és az egyre sűrűsödő edénycsörgés és sodrófapárbaj jellemezte késői együttlétüket, mely sokkal békésebben is alakulhatott volna, mint alakult. Különös tekintettel a végső búcsúra, mely karácsony táján történt meg F. elhalálozásával.
Egész december a gyilkos kór általi betegség jegyében telt. A nyelni már nem tudó, kívülről étkeztetett, egyre fogyó ember oly nehezen várta az év legvégére tervezett disznó levágását. A karácsonyi ünnepek közeledtével a feszültség kezdett eluralkodni a családban, anyósom temetésén már a zord idő miatt nem vett részt, de maga az idő sem mutatkozott túl kegyesnek a disznó levágására.
A karácsonyt még megérte, az utána következő időszakban azonban gyorsan romlott az állapota. Már csak a cigaretta tartotta fenn. A reggelente a szomszédoknál elfogyasztott kupicáról már régen lemondott. S a disznóvágásra kiszemelt nap hajnalán elhunyt. Temetésén a „Közelebb, közelebb, Uram hozzád”-ot énekelték a falusiak, a friss sírra a december végi, végleg megnyugodott időjárás, amolyan égi jelenlét jeléül, a nap lenyugvó fényét hintette. A magára maradt édesanya néhány hónap múlva ment utána. Közös családi sírjukban végképp megbékéltek…
Azóta sem hagy nyugodni: hogyan mérgesedhet el a viszony egy családon belül, a külvilág szemében végtelenül szeretetre méltó két kedves és segítőkész ember – jelen esetben anya és fia között? Ilyenkor a múlt traumáiból bőven részesülő emberek nehéz utóélete jut eszembe, valamint a csak nagy késéssel, a rendszerváltással érkező jóvátételi szándék, mely sok esetben csak annyit ért már, mint a halottnak a csók.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.