Mindig ugyanaz történik. Mindig utólag jön el a felismerés, hogy elmúlt a pillanat, visszavonhatatlanul. Velünk és az utánunk következőkkel is ez lesz majd, nem is lehet másként. De néha talán mégis lehet. Ha az ember az eltűnt idő nyomában indul el.
*
Az ágy szélén ült apám, a szobrász, pizsamában, a pécsi kórházban, ahol törökkori dzsámi áll az udvaron, minarettel. A bátyám vele szemben ült a másik, üres ágyon, én a nyitott ajtó félfájának támaszkodtam. Hallgattunk. Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Most már tudom, hogy nagyot hibáztunk, legalább meg kellett volna ölelnünk. Nem azért, mert két napra rá meghalt, akkor ezt nem tudhattuk. Hanem azért, mert szerettük egymást, és ha egyszer nem adódtak szavak, amiket egymásnak mondjunk, az ölelés is megfelelő lett volna annak kifejezésére, amit érzünk. De ez akkor meg sem fordult a fejünkben. Mi, az apám és a két fia azelőtt sem tettünk ilyet. Igazából soha nem tudtunk egymásnak mit mondani, és megölelni sem tudtuk egymást soha. A bátyámmal tudtuk, hogy szeret minket, tényleg, igazán, mi is szerettük, csak éppen nem tudott velünk mit kezdeni.
Ezért aztán hallgattunk.
Akkor már, jóval túl a nyolcvanon, tíz éve küzdött apám a rákkal, és világosan lehetett látni, hogy most igazán vesztésre áll. Levert volt és fáradt, de egyáltalán nem készült a halálra. Meg volt róla győződve, hogy az Istennek még szándéka van vele, dolga van. Az elhúzódó betegsége több kritikus szakaszából kijött már, és mint egész életében, most is hitt önmagában. Bár ez sem egyszerű dolog. A bátyámmal akkor már évek óta tudtuk, hogy nagyon mélyen megsebzett önbizalom volt ez, és azt hiszem, éppen a megsebzettsége volt a végső oka a közöttünk lévő furcsa viszonynak is. A tanítványai rajongva szerették, közöttük felszabadult volt. Közöttünk, velünk soha. Talán mert túl közel álltunk hozzá.
Hogy történjék végre valami, arrébb tessékeltem a bátyámat, leültem én is az üres ágyra. Apám szemben ült velünk, nagyon soványan, lehorgasztott fejjel. A bátyám valamit kérdezett, talán a hogylétéről. Apám a lehorgasztott fejét fölemelve ráemelte a tekintetét. Mint annyiszor azelőtt, megragadott a szemében csillogó élénkség.
Megnyerő tulajdonsága volt ez egész életében, hogy ha valaki szólt hozzá, kérdezett tőle valamit, akkor nyílt tekintettel nézett vissza a kérdezőre, és látszott rajta, hogy elgondolkodik a hallottakon, keresi a megfelelő választ. Az érdeklődése nem csak őszinte volt, látszott is rajta. Mivel a legtöbb ember nem a másikra kíváncsi, hanem magát szeretné a másiknak megmutatni, apámnak ez a figyelmessége az élete során mindenkit megnyert. A nőket különösen, pedig őket gyakran arra neveli az élet, hogy mindig a hozzájuk tartozó férfiakat hallgassák, és önmagukról csupán a barátnőjüknek beszéljenek.
Egész életében vonzó férfi volt. Az a szép ember, mondták rá a nők még öregkorában is, délszláv karakterű arcát a kék szeme még vonzóbbá tette, egészen sokáig fekete maradt a sűrű haja, amit szeretett a tíz ujjával hátratúrni. Akkorra persze már megritkult és megfakult a haja, de még mindig sötét volt, nem fehér. Nézett a bátyámra azzal a nyílt és érdeklődő tekintettel, elgondolkodott a kérdésen, és válaszolt valami közömböset. Aztán süteményt kért, tortát.
Itt a kórházban szar ételt adnak, mondta, majdnem ehetetlen, vigyünk neki tortát, cukormenteset. Elmondta azt is, hol kapunk. Örültünk, hogy végre valami tartalma van az ittlétünknek, szedtük magunkat, indultunk, gyors visszatérést ígértünk.
Két szelet tortát vittünk, jóízűen meg is ette mind a kettőt, pedig azelőtt nem nagyon evett süteményt, nem volt édesszájú. Kicsit még maradtunk, semmiségekről váltottunk pár szót, aztán elbúcsúztunk. Nem öleltük meg egymást, nem fogtunk kezet, csak elköszöntünk és mentünk, vissza Budapestre.
Ez volt az utolsó előtti találkozásunk. Az utolsó a nyitott koporsóban, a temetői kápolnában. Mikor ott megláttam, megdöbbentem, hogy milyen kicsi. Életében nagynak láttam, pedig kamaszkorom óta magasabb voltam nála. Most végleg kicsi lett. Talán akkor volt a legkevésbé idegen.
*
Minden fiú számára idegen marad az apja?
Az enyém biztosan az volt. De be kell vallanom, hogy az utolsó tíz évét leszámítva ez nem zavart különösebben. Ebbe születtem, ebbe nőttem bele, sokáig el sem tudtam képzelni, hogy másképp is lehet. Szerettem, fölnéztem rá, elfogadtam olyannak, amilyennek tudtam.
De aztán elkezdett hiányozni a közelsége. Próbáltam tenni az idegenségünk ellen. Elmentem hozzá, napokat töltöttem a házában. Arra készültem, hogy magnetofonra veszem az életét, megkérem rá, hogy a lehető legrészletesebben mondjon el, akár több napon át mindent, amire emlékszik. Beszéltem is vele erről, nem volt ellenére, volt benne megmutatkozási vágy. Aztán nem csináltam meg a felvételt, mert elveszítettem a hitemet abban, hogy őszinte lesz. De az is lehet, hogy éppen az őszinteségétől ijedtem meg. Hogy meglátom lelki értelemben mezítelenül. Márpedig a fiúnak nem szabad a mezítelenségnek kiszolgáltatva látnia az apját. Őszinteség vagy őszintétlenség – egyik rosszabb, mint a másik.
Most viszont, hogy meghalt, nem maradt más lehetőségem, mint hogy magam írom meg a történetét, utólag. És akkor talán, mire ennek az útnak a végére érek, ismerősök leszünk egymásnak, az apám és én.
