

Avagy impressziók a Székirodalmi Könyvturnékról
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt. Válogatott baráti társaság: egyszerre jellemzően két-három ember. Mindenkinek megvan a pontos szerepe, feladata a lehető leggördülékenyebb lebonyolítás érdekében. Célba érve már megvan a rutin: a helyszín megközelítése, ismerkedés a helyi szervezőkkel, az előadótér berendezése, egy jó kávé, tea, víz elfogyasztása, akklimatizálódás. Esetenként interjú a helyi média képviselőivel, majd jöhet is a közönség. Másfél (sőt néha akár két) óra jókedvű beszélgetés, dedikálás, közös fotók, friss élmények, majd minden megy vissza a kocsiba, mi is autóba vágjuk magunkat, és nincs is más hátra, mint a többórás hazaút.
Valami ilyesmi a Székirodalmi Könyvturné, és ez ismétlődik évente legalább tucatnyi, legfeljebb kéttucat alkalommal – mégsem történik semmi kétszer ugyanúgy, és ez így van rendjén. Tíz éve zajlanak ezek a turnék, és érdekes módon mindig akkor kell valamit átgondolni, kicsit másképp csinálni, amikor az adott dolog már kezdene unalmas rutinná válni. Mostanra két-három kis csapat váltja egymást körülöttem – ők a Székirodalom Crew. Mások a kísérőim Budapestre, másik csapat áll össze Bonyhádra, megint más jön velem Zalaegerszegre, Pécsre, Egerbe vagy épp Sátoraljaújhelyre. Barátok, csupa olyan ember, akikkel közel állunk egymáshoz, és akik értik, érzik ezt az egészet. Tudják, mit csinálunk, hogy milyen értékes, törékeny portékát szállítunk. Magyar nyelvű írott kultúrát. Szent küldetésen vagyunk, és sosem tudhatjuk, mit hoz az adott nap. Van, hogy hat nézőt egy elképesztően komoly helyszínen, máskor több tucat olvasót, kvázi teltházat egy szerény lehetőségekkel gazdálkodó vidéki könyvtárban. Bő négyszáz ember az éves átlag, ez a 2023-as Székirodalmi Könyvturné végére akár hatszázra is felduzzadhat – az idei országjárás valahogy, valamiért sikeresebb, mint bármelyik korábbi.
Az autóban szól a zene, szélesen vigyorgunk, ontjuk a poénokat. Ha az idő engedi, előadás előtt bejárjuk az adott város központját, beülünk egy jó étterembe, magunkba szívjuk a hely hangulatát. Nincs két egyforma előadás, nincs két egyforma beszélgetés. Jó ideje szándékosan nem készítünk vázlatokat, nem írjuk össze a kérdéseket: minden egyes beszélgetést ott helyben rögtönzünk, így talán még őszintébb is az egész. Van, ahova már hazajárunk: évek óta ugyanazt a szobát vesszük ki, érkezéskor ugyanazt az ételt kérjük, már étlap sem kell hozzá. Máshol teljesen idegenek vagyunk – aztán, ha minden jól sikerült, már visszavárnak.
Ilyen ez az írói lét. Nem csupán abból áll, hogy az ember megírja, amit meg kell írnia, aztán hátradől, és várja a sikert. A könyvpiacon aktívan jelenlévő író gyakran egymaga testesít meg egy egész csapatot, az ujjaiban kell lennie egy fél kiadó minden tudásának. A könyvturné egyrészt ilyen szempontból fontos: újabb és újabb olvasókat szólít meg, szó szerint elviszi nekik a könyveket. Másrészt azért, mert az írás végtelenül magányos folyamat – az ember teljesen egyedül van a szöveggel, a történettel, a szereplőivel. Amikor egy jókedvű csapattal útra kelünk, az olyan, mint amikor kiegyenlítjük a mérleget: pakolunk a másik serpenyőbe is. Márpedig azt néha rendesen meg kell pakolni, hogy ne boruljon fel az egyensúly. Hát mi megpakoljuk, rajtunk aztán tényleg ne múljon! Ha az írás magányos és csöndes, akkor a turné maga a rock and roll – teszünk róla, hogy az legyen.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.