

Visszatértek
Úgy tűnik, visszatértek. Sok az eltűnt megint, a nyomuk veszett kiváló dolgozó. És sajnos hullák is akadnak. Véres tetemek a külvárosi régi bódék, farakások mögött. Egy-egy szuszogó ellenőr, mielőtt, stílusosan, az „örök vadászmezőkre” térne, hátából, nyakából szerte nyílvesszők merednek kifelé. A mentők már csak az exitus beálltát tudják rögzíteni, szállítás előtt. Vannak, akik szerint megskalpolt áldozatokat is lehet találni. Néha egy-egy mokaszinlábnyom vagy elejtett tolldísz a fűben… – a szemtanúk pillanatokra látni vélték a karcsú indiánok felvillanó sziluettjeit alkonyat után, veszteglő járművek, buszgarázsok, városszéli irodák közelében. Igen, visszatértek, óvatos, bekerítő manővereikkel, harci tapasztalatuk teljes birtokában, hogy aztán újra nyomuk vesszen megint. A rendőrség tehetetlen, az üggyel nehezen foglalkoznak a hatóságok, inkább hárítanak: „Úgyis túl sok ember él a Földön…”
Az álmodozó futballista
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó. Egész szép eredményeket ér el, bekerül a válogatottba is, és életében először kijut egy angol–magyar mérkőzésre, ahol a csapat meglepően jól játszik, sőt felülmúlják a hajdani kiváló eredményt, ugyanis, idegenben, 8:1 re elverik az angolokat! Sajnos neki nem sikerül egyetlen gólt sem rúgnia, és így a visszahúzós csel utáni hálószaggató találat is csak vágyálom marad. Persze a lefújást követő nevető, ölelkező örömködésben ugyanúgy kiveszi a részét, sőt a visszajátszásokon látszik, hogy az egész mérkőzés alatt gyakran fülig érő szájjal focizott, de azt senki sem tudja, hogy azért, mert még az öltözőben elolvasott a mobilján egy novellát, aminek kb. az a tartalma, hogy valahol Afrikában, egy titkos földalatti laborban felrobban a nagy kakaprizma és kipusztul a Föld majdnem teljes élővilága, csak a diók, az emberek meg a krokodilok élik túl. És az a poén, hogy a megváltozott körülmények miatt, mivel most már a „krokodiloknak lejt a pálya” – ők kezdik el háziállatként tenyészteni az embereket, úgymond ők lesznek a tápláléklánc csúcsán, és az egyik krokodillángelme még azt is kitalálja, hogy törpenövésű emberpéldányokat pároztat, az lesz a menő, mert pl. a kis krokodilok számára azok olyan cukik… Persze az egészet így nem lehet visszaadni, de az a lényeg, hogy az álmodozó futballistának a mérkőzés alatt végig ez a történet jár a fejében, meg valahogy elég humorosnak is találja, és bár nem sikerült Puskás cselét megcsinálnia, mégis igen sokat nevetgél meccs közben meg utána is, szóval azért egy elég jó estéje van.
Nem nagy eset
Tizennégy hete ül a pazar irodában, egy monitor előtt. Mindössze kétfélét kell tennie: dollármilliárdokat utal át valahonnan valahová, aztán semlegesíti ezt a tevékenységet, hogy lenyomozhatatlan legyen. Apa rakta be a céghez, nem kevés vitatkozás árán. Legyen kicsit már elég a partizásokból, ideje megtanulnia neki is a szakmát. Pedig csak heti két délután, azon kívül azt csinál, amit akar. A fiú összeszűkült pupillákkal mered a képernyőre minden szerdán és csütörtökön, a digitális bankók szaporodnak, sok az aprómunka velük, igen, itt óvatosnak és profinak kell lenni. A kollégák, apa beosztottai, az egész világgal leveleznek, költségeket vonnak, számítanak, az övé csak a könnyed búcsúakkord egy hatalmas pénzügyi szimfónia zárótételében. Tizennégy hete még sohasem tévedett. Hogy miként került a zakózsebébe az a hangtompítós maroknyi lőfegyver, miért sétált oda az iroda távolabbi sarkaihoz, majd a szomszédos szobákba, és eresztett golyót közel egy tucat ember fejébe, tarkójába (nyolc meghalt, kettő súlyosan megsérült, egynek sikerült elmenekülnie), arra nincs észszerű magyarázat. Az ügyet kivizsgálták, megvitatták, aztán elejtették. Az apa mindenkit megkent, a hír nem terjedt túl a falakon, a fiú másik országba vagy földrészre távozott. Tényleg, nem olyan nagy eset.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.