

Az öreg éhezőművész
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek. Patnapúracsandrabuktán keresztül Srínágapararámagargabhútivésár és Dilibódhiputraksétrabhúmi kies lankáin át botorkálunk Ávalanandásravarpiritől délkeletre, ahol nagy nehezen megtaláljuk végre az öreg faluja felé vezető utat. Kedvesen, nagy örömmel, meglepően stramm állapotban fogad, virágfüzéreket akasztunk egymás nyakába. A falubeliek is üdvözölnek, mosolyogva integetnek felénk. Kérdezzük, miért nem evett-ivott hatvan esztendeje, „Csak úgy”, válaszolja. Végül is nincs ebben semmi különös. Rövid időt töltünk nála békességben, aztán cihelődni kezdünk. Kikísér kapuja elé, és érdeklődik, merről jöttünk. Amikor megtudja, csóválni kezdi a fejét: „Ávalananda kerülő...” Ha délnyugati irányba indulunk vissza Dilibódhipurnakumbhamárga felé, akkor ott közvetlenül felkanyarodhatunk északnak, Karnamálapatnacsandrakírtigiri hegyei közé Mitraputrakalatrakésaputrin keresztül, és így sokkal könnyebben elérjük a Patnapúraguptacsandrabuktába vezető utakat, onnan tovább már gyerekjáték tájékozódni. Megköszönjük az útbaigazítást, de alig teszünk néhány lépést Dilibódhipurnakumbhamárga felé, néhány falubeli hozzánk csapódik és érdeklődni kezdenek visszatérésünk tervei felől. Páran csóválják a fejüket és heves gesztikulációkkal tudtunkra adják, hogy Karnamálapatnacsandrakírtigiri mindenképpen kerülő út, az öreg ki sem mozdult évtizedek óta az otthonából, nem ismeri a modern életet. Dilibódhipurnakumbhamárga helyett talán Dilibódhipurnamangamárgára (vagy esetleg Dilibódhapurbamaghamárgajánára) gondolhatott, ami viszont délkeletre helyezkedik el, ahonnan Sríbódhabaktabhuktapúra felé kell majd nyugati irányba kanyarodnunk, nehogy visszatérjünk esetleg Ugrakurugúnakásapatin keresztül Ávalanandásravarnadilipiribe, mert arra rámegy egy fél napunk. Hálásan megköszönjük a szíves útbaigazítást és délkeletre, Dilibódhipurnamangamárga felé indulunk tovább. Habár sikeresen kikerüljük Ugraguptakurugúnakásapatnit, de a Dilibódhipurnamangamárgához kísértetiesen hasonló Dilibódhiphurbhamangamárnánál mégis eltévedünk, és egy Mitraputrakalatrakésaputrit Kápalakunjakósapatibhukhtával összekötő úton találjuk magunkat, ahol azonban szerencsére ismét akadnak helybeliek, akik segítenek nekünk. Egy szó mint száz, Mitraputrakalatrakésapuritól délnyugatra, Ugramárgagúnakasjapatnipúrát, majd Mitrabódhibhuktaputrasivakaljánamárgaputrit érintve, észak felé, ahonnan már egyre hosszabb falunevek következtek, végül is sikerült hazatérnünk. Olyan jó volt meglátogatni a legendás öreget, aki hatvan esztendeje nem vett magához semmilyen táplálékot!
Gázszámla
Egy nyugdíjas eléggé pórul jár, amikor életében először a neten kell befizetnie a gázszámlát. Egy profin felépített csaló oldalra kerül, amelyen keresztül lehúzzák az összes megtakarított pénzét. Amikor bemegy a bankhoz meg a rendőrségre feljelentést tenni, nagyon együtt érzők, de nem tudnak segíteni rajta, mert az ilyen ügyekhez sajnos nincsenek meg a kapacitásaik. Közben kiderül, nemcsak a vagyonát szívták le az ügyes bűnözők, hanem a házára egy csomó hitelt is felvettek, melynek összegét unokái is csak száz év alatt tudnák majd visszafizetni. Amikor a bank és a rendőrség közli vele és a rokonaival, hogy ennek megakadályozására szintén nincs meg a megfelelő apparátusuk, akkor a veje, fia, lánya, unokái nyílt színen sorban sírva fakadnak és elájulnak, ő viszont hirtelen rájön, hogy ifjúként, még ezelőtt kb. 800 évvel ír tündérek rabolták el egy föld alatti barlangban, és most csak képzeli ezt az egészet, az életével együtt. Még ő sem sejti, hogy kb. negyedóra múlva el fogja érni a Földet egy akkora napkitörés, amekkora a történelem folyamán még sohasem történt, és minden adat letörlődik a netről, megszűnik az áram, a közlekedés, meg a civilizált élet alapvető feltételei. Ez egyrészt jó, másrészt nem.
Purgatórium után
Visszatért a Purgatóriumból, maga sem tudta, hogyan. Mintha csak néhány felejthető napot töltött volna ott, miközben ideát évtizedek múltak. Bennük egy háború, rendszer- és kormányváltások, melyekről fogalma sem lehetett. Az emberek idegesek, az autók, új épületek mennyisége kibírhatatlan, hetekig tart nagyjából hozzászokni. A Purgatóriumban valahogy kigyógyult a betegségéből, látja, hogy már nem divat a marxizmus és egy csomó dolog, amelyek az ő köreiben még fontosnak számítottak. Sikerül egy kis lakást bérelnie, zsebe valamiért mindig tele bankjegyekkel. Szelfiket készít magáról a róla elnevezett utcában, ezt azért eléggé élvezi. Megint verseket ír, mert az ilyeneket talán sosem lehet abbahagyni. Úgy véli, az új világban az emberek minimum kilencven százaléka pszichés beteg. Néha ő is visszaesik, érzékeny idegzetével megérzi az elektroszmog hatásait. Néha megváltozik az utcakép, hirtelen mindenki derűs, a világ csupa nyugalom, jó ruhákban sétálgatnak a járókelők, ízléses éttermekben szép nők kavarják szívószállal a bubis vizüket. Költeményeit viszont sehol sem közlik, csak néhány amatőr portálon kap egy-két lájkot pár új műve, a Pesterzsébeti éj, a Drávánál meg a Kései sóhajtó. Az Elmélet, vállaltan kísérleti jellegű, öneltávolító, apahiányos, belélegezhetetlen atmoszférájú textus az utolsó próbálkozása. Mivel erre sem érkezik válasz, inkább beleveti magát a japán mangakultúra világába. Közben néha gyanakodni kezd, hogy esetleg nem a buddhizmus „éhes démonainak” fortélyos birodalmába került-e, hiszen valahogy sohasem lakik jól, az éppen csak megismert nők szertetűnnek mellőle, mint a vízbuborékok, meg különben is, annyi furcsaság veszi körül. Szerinte pl. Messi mindig bundázott, ha be tudná bizonyítani lassított felvételekkel, akár a pert is vállalná. Mert az nem lehet, hogy állandóan átmegy egy csomó védőn, és még csak felrúgni sem képesek. Meg az egész helyzet olyan változékony. Tök nyugi van, aztán bejelentik az atomháborút, később kiderül, teszt volt, vagy reklám, vagy pl. hogy megmérjék, mennyivel nőtt a pornóoldalak látogatottsága. Aztán ahogy heteken át ugyanazok a számok voltak mindig a lottón, meg ahogy hirtelen a Halász Judit és a Kaláka sátánista zenét kezdtek játszani, azért ezek tényleg elég fura dolgok. Mert amikor mégis jöttek a lokális bombák, kiderült, csak felfelé hatol a négy-öt méteres körön belül egy kis gombafelhő, ami nem is sugárzik. Divatossá is váltak rögtön az utcán, kávéházak előtt a szelfizések, ha a közelben durrantgattak, ő is rohan oda utána, fényképezi magát mosolyogva, együtt a többiekkel.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.