

Téli tájleíró költemény
Amíg a presszóban kávéztunk, lehavazott,
majd városnézni mentünk.
A hó hungarocellként hullott,
valaki az emeleten építkezik, a mi házunk készül,
alig várom, hogy beköltözhessünk.
Az elüszkösödött járdán elmélkedtünk a lét problémáiról,
mint Platón és Arisztotelész azon a híres képen.
Belém karoltál és olyanok voltunk, mint egy pár,
mintha kölcsönös lenne.
Mosolyogva néztük a gyerekeket a főtéren, ahogyan a hóban nevetnek,
arccal a földre esnek, majd tovább rohangálnak.
A húsboltban a pult mellett akartalak először megcsókolni,
de nem mertem, nem akartalak egy darab húsnak nézni.
Pedig olyan combot és mellet, amilyen neked van, nem árulnak,
sokszor elgondolom te mégis hol vehetted.
Utunk ketté vált,
aludni mentél,
én élni,
túlélni.
A régi kommunista busszal jöttem haza,
tudod, azzal a kékkel, amelyiknek a tetőablaka
mindig egy hajszálnyira nyitva van,
mint a szád, amikor hazudni szoktál.
Egyenetlen váltóáramszerűen hullt
egy-egy hópihe a kimelegedett ujjaimra,
szikrának tűnt és megijedtem, azt hittem szeretlek.
groteszk
valahol a semmi és a minden között
szép és rút között
komikus és tragikus között
egy lefelé haladó mozgólépcső
amelyen felfelé rohanunk
lebegünk a semmiből a semmibe
nem is élünk már
hanem csak úgy létezünk
célunk meg értelmünk
majdnem annyi, mint egy lepkének
valamikor leszállunk
és nem emelkedünk fel többé
hipnikus rándulás
ellenkező oldalon fekszem az ágyamban,
mint a franciában a tompa ékezetek
manapság egyre többször érzem,
hogy a teljes, már-már kafkai átváltozásom
és periodikus halálom közötti időkben
hirtelen lezuhanok a valóságba,
izmaim összerándulnak,
mint egy türelmetlenül kicsomagolt .zip fájl,
amikor hirtelen rányitnak.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.