A pápai kollégium törvényei messziföldön híresek voltak. Bár mindkettőn jól lehetett ülni, mégsem volt mindegy, hogy csapszék vagy iskolapad. Előadásból sem dukált a színi-, csakis a tanórai. A kapuzárás után tényleg pánik volt, főként azoknak, akik a kapun kívül maradtak. Büntetés járt ezek mellett a város önkényes elhagyásáért, a tiltott bálozásért, a külsős szálláshely bejelentésének elmulasztásáért. Petőfi nem volt példamutató deák a kollégiumi regulák betartását illetően. Mi több, sikerült mindegyik szabályt legalább egyszer áthágnia. Amíg Farkasdi tanár úr a háromszöget mérte az osztálynak kúpmetszetekben, addig a jó kocsmáros a somlai bort mérte Petőfiéknek öblöspoharakban. Akárhogy is, a költő nem szívlelte a mathézist, s úgy volt, hogy szívesebben kerülte a teret, mint számította. Kapott is érte egészen furcsa érdemjegyet a professzortól: „elsőt, az utolsók között”.
Bele volt vésve a kollégium tekintélyes rendeleteibe, hogy a tanórák egyszeri igazolatlan mulasztásáért nyilvános megrovásra, többszöri elhagyásáért pedig elzárásra ítéltetnek. A verdikt pedig az iskola sötét, rácsos fogdájába, a karcerbe száműzte a bűnösöket. Egyszer Petőfi is megjárta ötödmagával ezt a börtönt. Sötét, ablaktalan szoba, a szellőzetlenség fojtó bűzével, tégláin a megbánás visszhangjával. Az ázott falak foltjai egy-egy professzor szigorú arcvonásait sejtették, és szinte szóltak a rabokhoz:
– Kellett ez neked, te jómadár? – aztán a nedves vakolattal lehullott a káröröm.
Az elcsigázott foglyok mély önsajnálattal zuhantak a fogda hideg kövére remélve, hogy majdcsak eltelik valahogy az ide leosztott idő, fényes fiatalságuk eme sötét percei. Egy fertályóra is eltelhetett így a konok csüggedésben, mikor Petőfi hirtelen felugrott, mint akit bolha csíp meg hátsó fertályon. Szökkent egyet és a leomlott vakolatba túrt, ahonnét kréta gyanánt felemelt egy darabot.
– Rabtársaim – nyílt szónoklatra a száj. – Az oskola zsarnok reguláinak áldozatai vagyunk. S ítélőink most arra várnak, hogy megtörjünk a súlyos önkény alatt. Ha így lesz, győzedelmeskednek felettünk, s akkor mit hagyunk hátra forradalmi önmagunkból? Tudom, vagytok kiknek terhesek e falak, kiknek nyomasztó a szűkös cella. Nekem otthonom is hasonlatos, így elhihetitek, hogy testünket bár megfogják ez áristom rácsai, szellemünknek nem állhatnak utat. Rabok legyünk vagy szabadok? Válasszatok! Ki tart velem?
A rögtönzött kortesbeszéd hatására szinte egy emberként ugrott fel a négy fegyenc jelezvén, hogy Petőfivel tartanak, bármilyen eszement ötlettel is rukkol elő a garabonciás.
– Oskolánk törvényei tiltják, hogy színi előadást látogassunk, de vajon megtilthatják-e, hogy mi magunk legyünk a színház? Legyen hát a koszos tömlöcünk most Thaleia szentélye, a lábunk nyomán felkavarodó porfelhő legyen függönyünk, s a foltok a falon az Ezerfejű Cézár, kiknek játékunk ajánljuk.
– S mi lesz a címe, a rögtönzött darabnak? – kérdezte az egyik, mire Sándor végignézett a suta társulaton, majd széles mosolyra görbítette ajkát. A falhoz lépett és a darab vakolattal felvéste: Az öt jómadár.
– Aaaaz ööööt jóóómaaaadááár – olvasták vissza a rabtársak.
Sándornak pedig szinte már az egész forgatókönyv ott volt a fejében. Ellenvetést nem tűrve magához ragadta a rendezői feladatokat, kiosztotta és a falra véste a szerepeket. Megkezdődött a próba. Az író-rendező a szereplők szájába adta a szöveget. A nehezebb mondatokat felkarcolhatták maguknak a kőre, helyettesítve ezzel a súgót. Az ólmos órák könnyű lepkeszárnyként repdestek tova. Jeleneteket próbáltak, szöveget memorizáltak, követték Petőfi kategorikus instrukcióit. Egyesek félrevonultak a sarokba, hogy kettősüket gyakorolják, mások artikulációs feladatokat oldottak meg a börtön rácsaira kiáltva. Közeledett az este. Közeledett a bemutató.
A premier előtt Sándor mindenkihez szólt egy-két biztató szót. Jelmez és díszlet hiányában jól tudta, hogy mindenkinek erőn felül kell majd teljesítenie. Megnyíltak a színházterem képzeletbeli ajtajai. A rendező egyenként köszöntötte a vendégeket, az idomtalan foltokat a falon. Még nevet is adott nekik a tanári karból.
– Teltház – dörzsölte össze izgatottan a tenyerét a költő, majd a levegőbe rúgott, hogy felszálljon a por, ezáltal felmenjen a függöny és kezdetét vegye az előadás, Az öt jómadár.
Önfeledten játszottak, nevettek, szórakoztatták egymást és a képzelt közönséget. A rövid jelenetek után meghajoltak, s tapssal jutalmazták meg egymás játékát. Petőfi büszkén feszített tiszavirág-életű kompániáját szemlélve, s legszívesebben megállította volna az időt.
– Nosza ördögfiókák, eljött a szabadulás pillanata – jelent meg a rácsot kocogtatva az iskolagondnok. – Eriggyenek a dolgukra a fiatalurak, aztán ne lássam itt többet magukat.
Keserves léptekkel tipegett ki az öt jómadár a fogda kitágult világából, a szabadság szűk valóságába.
– Iparkodjanak a fiatalurak! Talán repetát akarnak elzárásból?
– Csak egy pillanatra még – szólt Petőfi könyörgőn az öregúrnak, majd egymás vállát átkarolva visszacsoszogtak varázslatos tömlöcükbe, ahonnan még hallották a szűnni nem akaró tapsvihart. Megálltak a vizes fal előtt, s utoljára meghajoltak a formátlan foltoknak, majd ki-ki a saját dolgára indult.
– Nem tesz jót a zárka a fiatal elmének, nem tesz jót – nyugtázta a gondnok miközben visszareteszelte a fogda rácsait.
Gyorsan elterjedt a kollégium falai között, hogy az ifjú Petrovics s annak négy társa miként vészelte át a szigorú büntetést. Akik ezt követően hasonló sorsra ítéltettek, még sokáig olvashatták a cella oldalain a szereposztást, a rendezői jegyzeteket és a hangzatos címet. Így motivált még sokakat a falra hányt kanavász, rámutatva a fantázia felszabadító erejére, míg le nem hullottak, s el nem porladtak a felkarcolt betűk, Petőfi sosem látott színdarabja.
