

Tavalyelőtt mintha engem is fölfedezett volna az rks, magyarul ráksúly, folyamodtam orvoshoz, ő két emelettel feljebb küldött.
Röntgenre menet semmi szaggatásom nem volt, hogy vajon mi mindent fedeznek fel bennem, amit eddig titkoltam. Az embernek ne legyenek titkai egy fölkészült és központi irányítású országban.
Átvilágítanak, az orvos riadtan áll, alig mer megszólalni. Kimondottan félve dadogja, hogy kétoldali tüdőgyulladásom van. Ismervén eme kórságot és a hazai legfelsőbb irányítású egészségügyet, bizalmam magasából simogattam meg az arcát.
– Főorvos úr, nyugodjon meg, nekem nem lehet kétoldali tüdőgyulladásom. Tudja, miért nem? Azért, mert én jobboldali vagyok születésemtől fogva. Nem lehet baloldali is...
A doktor mély lélegzetet vett, lenyugodott, és megveregette a bal felkaromat. Elismerte, hogy nem lehet annyi tüdőm, amennyit kimutatnak a felvételek, és magamra hagyott.
Most ebben a vírusos köz- és zárt életvitelben fegyelmezettebb vagyok, mint valaha. Közel egy éve zárt életet élek. A hónapok röpködnek fölöttem, és én maradok, mint minden ember, fenség, valahogy így mondja Ady is.
Decemberben, amint lehetett, előjegyeztettem magam oltásra. Az oltóanyagot azonban nehéz beszerezni, így aki késik, az..., szóval én az elsők között várakozván, meg- és túléltem eleddig a politikai vírusverést is.
Kínai gyógyszert nem s nem, vallották egyesek.
Mások meg azt, semmit a testbe, ami orosz, mert az a kommunizmust terjeszti.
Február második felében aztán karon fogott egy asszisztens, és mintha a fülembe súgni nem merne, kezdetben integetett három ujjal, bólogatott kacsingatva. Aztán közölte, március 14-re tettek, azért, hogy ne foglaljanak le március 15-én, a magyar nemzet ünnepén. Értettem. Értem, és értem ne könnyezzen senki az ünnepen itt, minálunk, Erdélyországban.
– Maga lezajlik március 14-én, a többi nem miránk tartozik. Mondtam, az nekem valamiért nem jó, akkor tegyenek június 18-ra.
– Miért pont akkorra?
– Akkor van a születésnapom.
Három nap után értesítettek, június 18-án nem lehet, esetleg 17-e, mert június 18-a Horthy Miklósnak is a születésnapja.
A lépcsőn lefelé még mondtam, nehogy augusztus 23-ára, az egykori román nemzeti ünnepre csusszantsanak, mert akkor én nem tudom, mit csinálok.
– Szó sem lehet róla, az már egy kinőtt ünnep.
Lehetséges, hogy szúratlan maradok? Ette fene!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.