

Ami a bizonyos, az a tavasz. Még itt vannak a cinegéim, az etetőm jó nagy, henger alakú, alja és teteje, oldalai mind bejáratosak évek óta késő ősztől kora tavaszig, mert hát kemény a tél, pici a madár, s megél a madár az ember mellett. Csak... csak ez a bezúduló áprilisi havazás, ez érthetetlen. Szakad a hó. Ilyen sűrű hóhullást nem is láttam.
Egy cinege az átlátszó műanyag edényben, és alig látni a sűrű hóhullásban. Az a mélységesen magas ég sehol, féltenyérnyi – na jó, kisgyermektenyérnyi – pelyhek milliói mindenütt, az etetőedény tetején tízcentis réteg. Egek, szinte térdig ér már a hó! És egy cinke odabenn, én az ablakban két méterre tőle.
Mi lesz itt? Az etető három ajtaján befújta a szél a havat, az belepte a kétujjnyi magréteget. Mi lesz a cinkével, s mit tehetnék én, tőle két méterre, tehetetlenül? Nem mer kirepülni már órája onnan.
Kivegyem? Nem merem. Gyávaság? Kegyelem. Fél ő ott, én jobban félek idekinn, idebenn. Elgyávultam? Egyetemes hózivatar, tavasz! Ez a te fullánkod? Mit tehetek, tehetnék? Ennek fogalomképe: ítéletidő. Don-kanyar, Madarasi-Hargita. Erdély. A kis madár millimétereket mozdul reflexszerűen, ritmusban. Ez, ennyi a nyugalmam menedéke, hogy (úgy hiszem) kibírja, ha már ki sem látszik az etető hótárából.
És félek. Féltem őt. Meddig szakad végzetszerűen a hótakaró? Kinek a kezében az élete s az életem?
Becsukom az ablakot. Döntöttem. Nem halhatok meg, míg a cinege benn a menedékében, én meg szemben véle, óvatag félelemben, tehetetlenül.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.