

Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
Hát ez jobb, mint a vurstliban, mondta Sanyi, amikor a tűzoltózenekar nagy felhajtással bevonult a Vörösmarty térre. Mari, menjél már, kérdezd meg azt a szép hetyke bajuszos embert, hogy nálunk otthon, a faluban vállalnának-e fellépést? Már látom is, ahogy a Szűz Mária könnyeztető tanfolyamunk előtt muzsikálnak. Na, az lenne csak nagy szám, tátanák a szájukat a falubeliek.
Miután Sanyi rácsodálkozott a zenészekre, hamarosan újabb élményben volt része. Nem hitt a szemének: csak úgy nyüzsögtek a Könyvhéten az igazi hírességek, akiket csak a tévéből ismert. De nem olyan ismeretlen celebek, mint ő, hanem valódi sztárok. Ott volt az a csinos műsorvezető, mondják már, hogy is hívják: Jakupcsek Gabriella, aztán meg az a híres színésznő, Hernádi Judit, meg az a humorista, Bagi Iván. Sanyinak annyira tetszett, hogy teljes valójukban láthatja őket, majdnem megfeledkezett arról, bizony ma neki is dedikálnia kell. Hamar meg is kerestük az asztalát, amin nagybetűkkel ez állt: Sanyi, az ismeretlen celeb. Jaj, uramatyám, hogy az én Sanyim milyen boldog volt, amikor jöttek, hogy írja alá a könyvét, meg fotózkodjon az olvasókkal! Akadtak, akik elmondták, hogy évek óta nagy rajongói az uramnak, mások meg csak azért jöttek, mert hallották, hogy Sanyi nemrég feltámasztotta Amáliát, a kisunokánk fehér egerét, és tudni akarták, csaló-e vagy igazi csodatévő. A lényeg, hogy úgy vitték az uram könyvét, mint a cukrot! Még rádióinterjút is készítettek vele. El sem hittem, hogy a riporter igazi, nem az a kis nő, akinek mindig adunk egy kis disznótorost meg egy üveg pálinkát, aki a faluban híradósnak adja ki magát.
Amikor vége lett az uram dedikálásának, elindultunk, hogy megnézzük a többi írót. Mondtam Sanyinak, jól nézze meg, ki mit ír, hogyan beszél, viselkedik, kikkel barátkozik, hogy tudja, mit kell tennie, hogy igazi celeb váljon belőle! Nem volt könnyű dolgunk, hiszen az idei, vagyis 94. Könyvhéten három helyszínen 160 kiállító 146 standdal várta az érdeklődőket. Bár nem voltam valami jó matematikából, Pál Ica tanító néni épphogy csak átengedett év végén, azt még ki tudtam számolni, hogy többszáz író dedikált. Ez pedig azt jelentette, erősen figyelnünk kellett, hogy rájöjjünk a titokra, mitől lesz sikeres egy könyv és a szerzője. Elsősorban azt néztük az urammal, melyik írónál áll a leghosszabb sor, mert feltételeztük, hogy az a legismertebb és a leggazdagabb. Ezt arra alapoztuk, hogy amikor tavaly Sanyi negatív meg pozitív kovidteszteket árult a sufniban, annyian álltak a kapunk előtt, hogy napokig el sem fogyott a sor. Olyan szép summát kaszáltunk, hogy abból a nyáron el tudtuk küldeni a kisunokánkat Balira. Irigykedett is Juci, a szembeszomszéd. Háromnapi kutakodás után arra jutottunk, hogy a korábban kiagyalt tervünkkel ellentétben Sanyinak ezentúl nem azt a Petőfi Sándort kell másolni, mert abból pénz nem lesz, hanem az olyan írókat, akik évente legalább egy tucat féltéglányi könyvet írnak, arany dombornyomású betűvel felcicomázott borítóval. A könyv címében pedig lehetőleg szerepelnie kell a szerelem, szenvedély, rejtély, féltékenység, gyilkosság, cica, kutya szavaknak.
Miután ezzel is képbe kerültünk, leültünk az egyik puccos pesti cukrászda teraszára, onnan néztük a népeket, ahogy a könyvek között válogatnak. Még hogy nem olvasnak a magyarok? – mondom Sanyinak, miközben lenyelem a felmikrózott pogácsa maradékát, ami legalább egyhetes, ellentétben azzal, amit állítottak róla. Felismerem én az ilyesmit, mi is pontosan így sütünk friss házi süteményt. Miközben bámészkodom, megállapítom, hogy a rémhírekkel ellentétben igenis olvasnak az emberek, mert a Könyvhéten megmozdulni sem lehet a népektől, akik nemcsak bámészkodnak, hanem vásárolnak is. Te, Sanyi, mondom az uramnak, most már csak azt kéne kitalálnunk, jövőre hogyan tudjuk átcsábítani a Könyvhetet a falunkba. Kiadhatnánk a nagyapádtól örökölt üres telket a könyvkiadóknak, te meg feldobnád a rendezvényt egy kis vízen járással, feltámasztással meg vízből borcsinálással. Az lenne csak az igazi, azzal aztán tényleg bekerülhetnél a híradóba. Ha ügyes vagy, akár még Petőfit is megidézhetnéd, megkérnénk, hogy ő nyissa meg a Könyvhetet.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.