

– Tisztelt D. Úr! Van egy kis farmom Panitban, hoztam onnan tíz karton tojást. Kint várakoztam az előcsarnokban. A hitközség címét G. Jolánkától kaptam meg.
A legtöbb alkalmazottunk Panitból való. Talpraesett fehérnépek, nem éppen bakfisok.
– Itt születtem ebben a városban. Íme, az irataim. Nem él már egyetlen rokonom sem az országban. Szegény megboldogult Grünberg Miksa annyi szépet és jót mondott önről.
Ó, persze, Grünberg Miksa. Amikor megismertem, alig rúgtam el a hatvanadikat, ő meg közel járt a kilencvenhez.
– Mit tehetek Önért? – kérdeztem.
– Tisztelettel felkérem Önt, mint a hitközség elnökét, legyen egyetemes végrehajtója végakaratomnak. Tudom, megtette ezt Miksáért is.
Hogyne. De ciánt mégsem tudok szerezni. Egyre fogyunk, mind kevesebben vagyunk, sajnos ennek okán a temetésekkel kapcsolatos teendők egyre gyakrabban kötnek le. Olyan személyeket is elföldelünk temetőnkbe, akik átvertek bennünket. De majd a Messiás rendet tesz az efféle ügyekben.
Amikor másodszor is szájára vette az én bölcs barátomat, óvatosságra intettem magamat. Nem tudtam lépést tartani az illetővel. Magas kora ellenére Miksa még mindig tudott meglepetést szerezni az embernek.
– Van önnek végrendelete?
– Íme.
Az írás kissé kusza volt, a betűk a szokottnál nagyobbak. Annyi szent, az előttem álló alak nem volt az a kimondott tudós alkat.
„Alulírott, XY fia, ismeretlen apától 1944. augusztus 23-án a HMS K 428-as jelzésű fregatt fedélzetén születtem, amely akkor éppen az Égei-tengeren cirkált, és megmentett egy kisebb, kivándorlókkal zsúfolt hajót, amely Palesztina felé tartott. Anyám, aki akkor éppen várandós volt az alulírottal, azonnal vajúdni kezdett, amint kimentették a vízből. Az eseményt feljegyezték a fregatt hajónaplójába.
Örökül hagyom vagyonomat az alábbiaknak... stb., stb.
... A brit Tengernagyi Hivatal (Admiralitás), a tengerekre vonatkozó törvény betűje szerint bármely személy, aki angol földön született, beleértve a személyszállító-, teher- és hadihajókat is, melyek angol zászló alatt hajóznak, angol állampolgároknak tekintendők. Ebben a minőségemben, mint a brit korona bármelyik alattvalójának, jogom van a tengerbe temetkezni. Jelen okiratommal felhatalmazom D. L. urat, mint az itt olvasható végrendeletem végrehajtóját, hogy minden tőle telhetőt tegyen meg annak érdekében, hogy halálomat követően testemet a tenger vizének visszaadja. Minden költség fedezetéül a Román Nemzeti Bank helyi fiókjánál nyitott számlám korlátlanul a rendelkezésére áll... stb., stb.
Sk. Kelt Marosvásárhelyt, 202... hó.. x napján.”
Bevallom, egészen váratlanul ért.
Megtörtént, nem is egyszer, hogy próbára tettek: felkért egy megejtően romantikus személy, járjak közbe a barcelonai szefárd főrabbinál az ügyében. Kész voltam kifizetni a jótállást egy gojért a hitközség dugipénztárából. Megkértek, esküdjem hamisan egy özvegy becsületének megmentése érdekében. Ám nekem is megvannak a korlátaim.
– És gondolt már valamelyik tengerre?
– Enyhe gúnyt érzek kérdésében, uram. Természetesen az Atlanti-óceán lenne az ideális, de tekintve a költségeket megelégszem azzal, amink van, mert a Földközi-tenger valójában a világóceánnal is összeköttetésben áll.
Nem állítom, hogy nagy kő esett le a szívemről.
– Tisztelt uram, tudomásom szerint, és levéltárunk adatai is ezt látszanak megerősíteni, ön az első, aki efféle szolgáltatásra kér fel bennünket. Miért kellene eleget tennem az ön felkérésének?
– Azért, mert elsősorban ez egy micva¹.
– Nem ezt a választ vártam Öntől, adoni².
– Akkor állítson össze ön egy költséglistát. Kössünk üzletet.
– Tudja mit, legyen fordítva. Ön fektesse fel a várható költségeket.
Éreztem, hogy ez az egész cécó minden, csak nem üzlet. Ilyen helyzetben bárki kikérné a rabbi tanácsát.
– Ez az utolsó ajánlata?
– Ühüm.
Áldott legyen az Ő neve. Létezik internet, létezik online Talmud. Utánanéztem.
„...mert por vagy te s ismét porrá leszesz...”³
Mint Jolánkától megtudtam, a látogatóm eladta birtokát, és elköltözött Panitból.
Ilyenformán az üzlet, már ha tényleg üzlet volt, esett. Költségvetés hiányában ugyan miért zaklatnám hivatalból a vezetőségi tanácsot mindenféle zakkant alakkal, aki átlépi a küszöbünket?
Felejtsd el!
* A szerző a marosvásárhelyi izraelita vallású közösség vezetője.
¹ Héber jelentése: parancs. Valahány szabály, törvény, parancs a zsidó vallás szerint a Biblia első öt könyvében benne foglaltatik.
² uram (ivrit)
³ Mózes I. 3:19.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.