Éltető József: December

Olvasom a fogyatkozó év fogyatkozó fényében, hogy angol tudósok érdekes antropológiai természetű tényt tártak fel. Ebben a felfedezésben az a szokatlan, hogy az emberi evolúció különbségeiről beszél, ami korántsem trendi manapság, kiváltképp azokon az oldalakon, amelyek nagy előszeretettel ismertetik az angolszász tudósok felismeréseit. Nem rendelkezvén a feltétlenül szükséges szakzsargon arzenáljával, megpróbálom suszterprózában vázolni, miről van szó: bebizonyosodott, hogy nem véletlenül vagyunk egyesek bagoly, míg mások pacsirta természetűek. Bizony, ezen alkati különbségeink mögött sok tízezer évvel előttünk élt őseink kénytelen-kelletlen alkalmazkodása áll. Magyarán: azokból lettek a mai, későn elalvó baglyok, akiknek sok ezer őse éjszakai őrszemként szolgálta törzsét, közösségét, satöbbi.

Ez egybeesik Lénárd Sándor vélekedésével, miszerint felmenőink sok évezredes eltérő tréningje teremtett köztünk – egyszerűen csak földrajzi-éghajlati alapon – olyan alkati és világlátásbeli különbségeket, amelyeket szégyellnünk fölösleges, dicsekedni velük pedig ostobaság, de letagadnunk őket a józan igazság elleni vétek lenne.

Az ember néha fürkészőn tekint önmagába és próbálja azonosítani távoli őseinek génjeiben magával hozott arc- és jellemvonásait. Borzongva hüvelyezgeti némely tél eleji, korán jött alkonyatban, egy tea mellett különös szorongásait és furcsa érzékenységeit. És néha egy-egy pillanatra jelenvalónak érzi azt a régi északi ősapát, aki szorongva szemlélte, amint a fák elsárgulnak és tetszhalálba dermednek, a madarak jó része elmenekül a tájról, a nap elvonulni és kihűlni látszik, és minden arra utal, hogy a Világ Gazdája megneheztelt teremtményeire és e büntetések visszafordíthatatlanok.

*

Ahogy lerövidülnek és kihűlnek a nappalok, ahogy a végtelen felé nyúlnak és fagyosakká válnak az éjszakák, egyetlen életben tartó erővé lép elő a remény.

A remény szerintem északi jelenség.

Nem csodálkozom, hogy az a világhit, mely tényként fogadja el a megváltást, a Földközi-tengertől északra tudott igazán gyökeret ereszteni és meglombosodni. A megváltás csak ott lehetséges, ahol van reá belső igény. Ahol mélyen átélték már, hogy milyen a megváltatlan világ, ott erős a remény és ennek testvére, a várakozás.

Magam bizonyára északi ember vagyok. Onnan tudom, hogy meghat és elgondolkoztat az advent, és minden évben megunhatatlanul és elfásulhatatlanul megérint a karácsony hangulata. És titokban kissé csalódott vagyok, hogy ma már olyan ritkák a nagy havas fehér karácsonyok, mint amilyenek gyerekkoromban voltak.

És mélyen megértem régi barátomat, akit az élet a déli féltekére vitt, és aki minden évben karácsonykor – kerül, amibe kerül – visszatér ide északra, mert (mint mondja) ha a tűző napon, a strandon tölti a Megváltó születésnapját, úgy érzi, mintha meglopták volna.

Északi származású – talán breton? – az a rege is, amely a sok száz, életem során hallott-olvasott karácsonyi mese közül a leginkább hozzám szólónak tűnik minden decemberben. Röviden leírom:

Abban a különös esztendőben, amelytől kezdve mi, keresztények az időt számítjuk, megjósolták a Szentföld prófétái, hogy megérkezik a Megváltó. Megmondták a napot is, az órát, és azt is, hogy lángoló csóvájú csillag ragyog majd akkor az égen. Sokan felbuzdultak ezen: ott kell lenniük akkor Jeruzsálemben, fogadniuk és köszönteniük kell a Messiást!

Nagy volt tehát a forgalom a Jeruzsálem felé vezető utakon.

Riadtan konstatálta ezt a távoli pusztán élő, már korosodó teknősbéka is, minden lelkes lények ezen legesendőbbike, aki szintén igyekezett idejében útnak indulni a főváros felé.

Az ilyen apró, lassú és nem is túlságosan mutatós lénynek, mint a teknőc, nagyon kell ám vigyáznia, hogy a nagyobbak, erősebbek, daliásabbak, harciasabbak siettükben el ne tapossák. Nevettek is rajta talán a nála szerencsésebb alkatúak, meg bizonyára kapott sorstársaitól sok bölcs lebeszélő tanácsot, de ő csak elindult és ment, ment, ahogy lassú teste bírta.

Az út szélén vonszolta magát, és mind riadtabban tapasztalta, hogy mellette nagy iramban dübörögnek el a hintók, fogatok, a gyors lovak és erős tevék hátán ülő szerencsés utasok.

Szívében egyre több csüggedéssel ő csak ment, araszolt. Egy idő után csend lett körülötte – más zarándokok célba értek –, egyedül iparkodott az úton. Már holtfáradt volt, és alig pislákolt teknőci szívében a remény, amikor megérkezett a jeles nap, és lassan beesteledett. És ő Jeruzsálemtől még nagyon messze volt.

A sötét égen kigyúltak az apró csillagok, és egyszer csak felizzott hatalmasan a lángoló csóvájú megjósolt csillag. Éppen a feje fölött. Tudta már szegény, hogy nem érhet el Jeruzsálembe, hiszen csupán Betlehem városának szélén volt, ott is egy düledező pajta mellett.

Elsírta magát a teknős, és lemondott minden reményről.

Csakhogy hirtelen nagy fényesség támadt a pajta körül, és ő látta, hogy az állati hajlék ajtaja előtt, lángpallossal a kezében az Úr angyala áll, és így szól: „Miért sírsz, vándor? Örvendezzél és ünnepeljél, mert a Megváltó érted jött a földre. Tiértetek, kicsikért, esendőkért és kevés reményűekért. Nem azokért, akik mindig elsőnek akarnak érkezni, akiknek minden megadatott.” Aztán nagy lélegzetet vett, mintha sóhajtana, és folytatta: „Most kinyitom előtted e pajta ajtaját, menj be. Ott a jászolban a te Megváltód. Menj, légy te az első, aki köszönti, mert mindjárt jönnek a három napkeleti királyok – nehogy rád lépjenek.”

Nem titok, miért olyan hosszú életű és erős szívű állat a teknőc.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2017. decemberi számában)