
Jó barátok voltunk. A mai napig eszébe jutok párszor, de már nem látogat meg minden reggel. A délutáni kávézáshoz is csak ritkán csatlakozik. Dolga van – szokta mondogatni olyan gyakorisággal, hogy néha el is hiszem neki. Talán az a baj, hogy mind a ketten kezdünk felnőni. A mai napig úgy érzem, ez kényszerbarátság, csak nem tudom, mi van mögötte. Nem tudok átlátni rajta.
Ő keresett meg engem legelőször, akkor még csak diákocska voltam – meg is lepődtem első találkozásunkkor. Nem mondott semmit, még csak be sem mutatkozott. Biccentett egyet, majd óvatosan figyelte, hogy merre lép az írószer a papíron. Így telt el a délután. A tinta ide-oda táncikált a fehér lapon, mind a ketten virágzó szemekkel néztük a koreográfiát. Ő néha még bele is szólt a maga módján, hogy ez így nem jó, próbáljuk meg másképp.
Hamar összemelegedtünk. Egyre többször kezdett meglátogatni, de olykor annyira megbátorodtam, hogy én csengettem az ő ajtaján. Mindenről tudtunk beszélgetni, valahányszor összeültünk. Izgalmas projektek pattantak ki a fejből. Ha valamelyikünknek elvetemült cél jutott eszébe, megesküdtünk, hogy igenis megcsináljuk, még akkor is, ha mind a ketten belehalunk. De nagyon sok minden változott azóta.
Már nem nézzük ketten a tintagörbék játékát, csak a képernyőn pattognak a betűk – viszonylag ritkán, hozzá kell tennem. Minden barátságban van egy pont, amikor már eleget kaptunk a másikból, valami újra vagyunk kíváncsiak. A történet jól végződő verziójában azonban a cimborák újra egymásra találnak, és belátják, milyen gyerekesek. Ezért van még mindig meg a névjegyzékben az elérhetősége – hiába, hogy azóta az megváltozott. Valahányszor megpillantom, elhiszem, hogy még van jövőnk.
Egy ideje érzem a késztetést, hogy keressem fel, írjak levelet neki. A minap már találkoztunk, eszébe jutottam valamiért, de nem voltunk annyira felszabadultak, mint régen. Jó lenne tisztázni mivoltunkat. Miképpen alakul kettőnk sorsa, nem tudhatom, de egyvalami biztos: kettőnk késztetése kiküszöböli a kényszert.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.