

Gida Gerzson, mint azt Óbudán híresztelték volt, nem szerette túlságosan az asszonyi népet. Ha Orsolya, a Lefőtt zacc kávéház kasszírnője teendői végzése közben az asztalok körül munkálkodott, és hátsó fertályát ez okból a kávéházi aranygombú szerkesztők, bolygó poéták és ágrólszakadt hírlapírók felé fordította, Gida Gerzson mindig elsőként húzta fejére az Igazajkú Hírmondó lepedőnyi hasábjait. S ha Orsolya éppen a kasszalap fölé görnyedt a fizető vendégek fogyatkozása iránti bánatában, mégpediglen annyira, hogy kerekded mellei vékony burkukat megelégelve csakhogynem előbuggyantak rejtekükből, Gerzson heves, már-már fuldokló krákogással adta a kasszírnő tudtára irodalomhoz szokott szemek ellen vétett merényletét.
Mikor a vacsoraidő eltelt, és a főszerkesztők meg a nyomdászok a hering, véres hurka vagy debreceni kolbász elfogyasztása után Kersántzhoz vagy az Orfeum-kávéházba távoztak, hogy tovább hizlalják az este vigalmait, Gerzson még javában az asztalnál gubbasztott, és szúrós szemeket vetegetett a pultot törölgető Orsolyára. Kicsiny ember volt Gida Gerzson, hordónyi hassal és hosszú, vézna tagokkal. Feje búbját gyéren fedte a ritkás fekete haj, az unatkozó kávéházi vendégek egyenként leszámolták, s ha teendőik engedték, még számon is tartották minden egyes szálát. Otromba egy betűszedő volt Gida Gerzson, gyakorta rámorrant a jó kedélyű hírlapírókra, különösen, ha túl hangosan merészeltek számolni, s olykor még a főszerkesztőket sem kímélte. Az orrán ellenséges pápaszem villogott, mélyen meghúzódva a bokros szemöldökök alatt.
Rátelepedett az éjszaka a Lefőtt zacc kávéházra, s szemközt kigyúltak az Órához címzett kocsma lámpásai, ahol az idő mindig öt perccel előrébb járt. Egy kocsi zörgött a macskaköveken, és a kávéházban már csak két kipirosodott, hagymázas képzeteit önkívületben soroló poéta görnyedt az asztalok fölött. Gida Gerzson a Hírmondó sarkát gyűrögette gyötrelmében, és villogó szemével üldözőbe vette a kontárokat. Orsolya elkezdte leszedni az asztalokat, bágyadt tekintete minduntalan a sarokba révedt, szőke hajfonata kiszabadult a fejkendő alól. Gerzson alig hallhatóan felmordult. A poéták szétrebbentek a kasszírnő álmos közeledésére.
Ahogy kettesben maradtak, Gerzson az asztalra csapott.
– Orsolya! – morrantotta keserűen.
A kasszírnő megemelte szép aranyhajú fejét, aztán sorban eloltogatta a lámpásokat. Megadóan foglalta el a helyét Gida Gerzson ölében.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.