Szlukovényi Leander szerette a saját testét. És ha azt mondom, szerette, nem arra gondolok, hogy úgy szerette, mint ahogyan azt az átlagember szeretni képes – naponta kétszer-háromszor megeteti, leviszi sétálni, megmosdatja néha –, nem, nem erre gondolok. Szlukovényi Leander szerette a saját testét, szerette simogatni és szeretett ismerkedni vele, szerette megérinteni magát ott, ahol a bőr sápadttá lágyul, végighúzni az ujját a ráncok mentén és a pállott hajlatokban, a sötét rejtekeken.
Szlukovényi Leander hetvenéves volt, és mindent tudott a saját testéről. Tudta a szőrszálak selymét, hosszát és irányát, tudta ereinek sodrását, bőrének színe és tapintása alapján ki tudta következtetni, hogy mennyit ivott tegnap, vagy milyen hangulatban lesz a nap hátralevő részében.
Leander éppen ezért azokat a tevékenységeket kedvelte, amelyekről úgy gondolta, hogy jót tesznek a testének. Savóban áztatni magát hajnalban, hogy a savanyú, zöldes folyadék feszesítse a bőrét és összehúzza a pórusait. Madárként étkezni, fenyőmagokat, csírákat, rügyeket csipegetni, hagyni a gyümölcsöt szétolvadni a szájban. Aztán késő délután messzire szállni az éhség légáramlatain.
Egy nap azonban Leander hasa feszülni kezdett, és ez a feszülés nem múlt el hajnalra sem. Az ágya szélén ült, fehéredő lábát selyempapucsán nyugtatta, és érezte, hogy gyomra egyre tágul, hogy belsőségei kiteljesednek, és hasfala mögött univerzumok keletkeznek, háborgó belei között új csillagok vannak megszületőben.
Az orvos zavartan pislogott és azt magyarázta, hogy bizony nem kellett volna annyi csírát és rügyet és fenyőmagot fogyasztania, az emberi test nem képes ilyen ütemben lebontani a fejlődésben lévő organizmusokat. A magok és a csírák megtapadtak a nyelőcsövön, gyökeret eresztettek a gyomorfalba, átszőtték hajszálgyökereikkel a beleket és élni akartak.
Leander nem szerette a növényeket. Növényeket enni szeretett, de amúgy lusta és vérszegény élőlényeknek tartotta őket mindig is, mint ahogy, valljuk be, többnyire valóban lustának és vérszegénynek nevezhetőek. A gondolat azonban, hogy ne ő egye meg a növényeket, hanem azok egyék meg őt, kéjes borzongással töltötte el. Hazafelé menet bőségesen és véreset hányt, aztán megkönnyebbült kicsit. Az orvos tanácsára az otthon tartott gyomirtó szert végül nem húzta le.
A napjai ezt követően többnyire egyhangúan teltek, kifeküdt a napra, és hallgatta a testében a fák és a füvek növését. A szeme közben könnyezett a fájdalomtól. Szerencsés vagyok, hajtogatta, hogy ezek a csírák az én testemet választották, ezt a tökéletes testet, amit ékszerként aggattam magamra, amit rendszeresen kielégítettem, amit csiganyállal és méhméreggel tettem széppé és egészségessé.
És a fák és a füvek hallgatták a szavait a sötétben, gyökereikkel belekapaszkodtak a húsba, és egyre erősödtek, egyre nagyobbra nőttek. Addig nőttek, míg egy napon Leander reszkető fehér teste meghasadt, kibomlott vörös virágzásában és megmutatta magát a világnak.
Zúgó lombú, csengő-bongó levelű erdő kerekedett szegény Szlukovényi Leanderből. Gyökerei között férgek tanyáznak, ágain varjak tollászkodnak, odvait árnyak lakják. Nézd közelebbről: a moha alatt pettyes csontok fehérlenek, a fák gyümölcsét ha szakítanád, viaszos héj helyett emberi bőrre tapintasz.
