

A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Egy nyári estén találtunk aztán rá a nádasban. Két deres csikót hajtottunk hazafelé, Andrej a pénzt babrálta, leszámolta újra meg újra, grimaszolt, a zsebébe gyűrte. Fenének néz így, gondoltam, olyan puhán jár az a két csikó, mint a köd a láp fölött.
– Büdös van – mondta aztán.
A fiú arccal lefelé feküdt a sárban a nőszirom között, a torkunkon kúszott le a bűze. Ahogy megfordítottuk, felkavarogtak belőle a bogarak, de ennek az embernek akkor már nem volt se gyomra, se mája, csak egy rothadó lyuk volt benne.
Fel akartuk rakni az egyik csikóra, de a ló prüszkölt és hőkölt. A szürkület már a hegyek oldalát nyaldosta. Pokrócba forgattam és a vállamon vittem haza a fiút, otthon kiterítettem az udvarra, a fekete Lujza meg az ablakból pislogott le rám.
– Mit akar a bűnevővel? – kérdezte.
Később bementem hozzá, az ágyon ült és a boszorkányos haját fésülte.
– Le kéne jegelni – mondta komoran. – Nem gondolhatja, hogy az éjszaka elkezdek még halottat is mosni.
Leguggoltam elé és lehúztam a lábáról a gyöngyös papucsot. Dacosan rugdosódott, csontos, szűk kis mellkasa hullámzott, mint a tenyérben vergődő madárnak. Remegve hagyta, hogy a számba vegyem a lábujjait.
Másnap reggel felravatalozták a fiút. Sokáig nem lehetett várni, szaga volt már, meg ott volt a lyuk is, nem akaródzott álló nap belebámulni senkinek. Lujza kitalálta, hogy virágot kell ültetni a fiú gyomrába, és délutánra már kókadtan bólogatott kifelé a koporsóból a nőszirom.
Estére tettük földbe a fiút. A pap nem akarta temetni, busa szemöldöke alól kicsillant a megvetése, miközben a fohászt mormolta. Könnyű volt visszatalálni a hanthoz a kerítés mentén, néha elvetődtünk arra, a talaj meg évről évre csak süppedt a fiú fölött, embernyi teknőt alkotva.
– Nem is szentelt föld már ez – morogta Andrej, és elkámpicsorodva rugdosta a göröngyöket.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.