

Képzelj el egy kortalant. A bőre tejfehér tenger, látod alatta a hínárok hullámzását, a halak suhanását. A haját elhagyta valahol, a koponyáját néhány szőke hajszál lengi körbe. A szeme egy kimerült folt. A végtagjai hurkásak és csompák, az ingét löttyedt has feszíti.
Elfordulnál, de valami fogva tartja a tekinteted. Az össze nem illő részletek talán, a bőr völgyeiből előcsillanó szemek ravasz fénye, a nikotinfoltok a finoman erezett és kellemesen párnás ujjakon. Megérzi, hogy figyeled, ajkai halkan sóhajtva szétnyílnak. Rádtalál a tömegben és végignyalogat a tekintetével.
Kellemetlenül érint, elsietsz, nem is gondolsz rá többet. Aztán egyszer csak, napok múltán, ott áll megint, a szökőkút vizében vagy az úttest közepén, és meredten bámul rád.
Akkor tudnod kell, hogy a guvacs megtalált.
Fogj két nagy szenet: ezek lesznek a guvacs szemei. Végy a kezedbe egy kanalat, és addig törd a lapjával a rögöket, amíg nem marad belőlük más, csak tiszta szénpor. Keverd a port mézbe, mázold be vele az arcod: akkor nyugodtan alhatsz aznap, a guvacs vak lesz rád.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.
Meglehet, egy nap rajtakap majd. Nem szól majd semmit, de bántott, zaklatott tekintetét a tiedbe fúrja. Hallani fogod ziháló légzéséből, hogy mennyire izgatja a közelséged. A legszívesebben megütnéd. Ne tedd, mit sem számítana. Te vagy az egész világa, belőled táplálkozik.
Egy nap majd arra érsz haza, hogy eltűnt a kapu elől. Belépsz a lakásba, megkönnyebbülten fújsz egyet, lerúgod a cipődet és veszel egy forró fürdőt. A tagjaid elernyednek. Kilépve a kádból ismét az ablakhoz mész, és résnyire húzod a függönyt. A környék csendes. Tiszta ruhát veszel elő a szekrényből.
És a pamuton megérzed a halovány izzadságszagot.
Rájössz, hogy az egész lakásodat belengi az idegen sós illata, amely ugyanúgy lehetne gyermeké, mint ahogyan idős férfié. Észreveszed, hogy az ágyneműd gyűrött. A zabpelyhedből hosszú szőke hajszálat húzol elő.
Próbálj nyugodt maradni. A guvacs másnap ott fog állni a szobádban, de ne szólj semmit, tégy úgy, mintha mindig is így lett volna. Ha követ, hagyd; ha ellenkezel, félő, hogy erőszakossá válik. Innentől kezdve együtt fogtok élni. Gyakran megérint majd, a barátnőjének nevez, romantikus randevúkra rángat el és bemutat a szüleinek. Alig néhány hét elteltével megkéri majd a kezed. Mosolyogj, és legyél illedelmes, mert jól tudod te is, hogy nemet mondani őrültség lenne.
Rejts a párnád alá egy pár kanalat minden este. Hunyd le erősen a szemed. A guvacs melléd fekszik majd, érezni fogod a szuszogását a tarkódon, a húsos ujjait a csípődön, a nyakadra tapadó nedves száját. Ne mozdulj. Ne fordulj feléje, és legfőképpen ne nyisd ki a szemed. A tekintetével tapad hozzád, azzal férkőzik beléd.
Fel tudod idézni a szemét? Az élettelen, fekete foltot? Hogy vonzott, húzott a tekintetéből áradó ostoba nyugalom. Nem maradtak gondolataid, ha belenéztél. Attól féltél, úgy beleveszel, hogy meg sem találod magadat többé.
Nézz bele minél kevesebbszer. Érezni fogja, hogy távolodsz tőle. Talán ő sem tudja majd, miért, de egyre nyűgösebbé válik. Levakarhatatlan lesz és erőszakos, mint a gyermek. Egy csepp nyugtot sem hagy neked, húsos karjaival átkarolja a térded, hogy mozdulni sem bírsz. Ne sírj, ne kiálts rá, és ne tépj a hajába. Hagyd neki, hadd kapaszkodjon beléd. Nézz szenvtelen nyugalommal a prédává vált életedre, légy olyan, mint a rongy. Ne feledd, sokkal erősebb nálad.
Az egyik hajnalban majd, amikor a csípődet szorító karjai elernyednek és a szuszogása is távolivá válik, szorítsd a markodba a kanalakat. Fordulj meg, óvatosan, mintha csak álmodban mozgolódnál. Ülj fel egy kicsit. Nézd meg az arcát, ezt az elnyúlt, tompa holdat, a nyál finom láncát, ahogy a lepedőre gyűlik. Hány éve is lehetett talán, hogy ez a valami az életedbe férkőzött? Három? Tizenöt? Ötven?
Fogd a tenyered közé az arcát, tartsd, mintha kincset érintenél, fordítsd magad felé egy kicsit. Nem fog felébredni. Szuszog, a szemhéjai duzzadtak, ernyedtek. A nyaka körül vékony a bőr, a toka redői oldalra csúsznak. De te a szemére figyelj.
Ez most a te pillanatod. Fogd a kanalakat, vágd őket a szemek sarkába, rántsd a csuklód magad felé. A guvacs ordít majd, felül, a szemgödre megtelik vérrel. Lépj hátra kettőt, és légy nagyon csendben. Csapkodni kezd majd, a szeméhez nyúl, végigkeni az arcán a vért. Vonyít és nyöszörög, a taknya a szájába csurog. Üres szemgödrével a kezedben remegő kanalak tartalma felé mered, értetlenül és kiábrándultan.
Gratulálunk! Szabad ember vagy.
A guvacs nem lát téged, így a létezésedről sem tud többé. Kitántorog a lakásból, mintha soha itt sem élt volna. Hogy nem fog visszatérni többé, abban biztos lehetsz.
Nyugodj meg. Légy önmagad, éld le békében maradék éveidet. S néha talán, miközben a barátnőiddel a napfényben ücsörögtök majd, és egy-egy csésze tea mellett visszagondoltok elhunyt férjeitekre, eszedbe jut majd a sok együtt töltött év.
Akkor fogd a kezedbe a teáskanalat, és gondolj édes nosztalgiával a fiókban heverő szénrögökre.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.