Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében. Nem bíztak a habókos magyar (pedig szerb) doktorban. Megbízhatatlannak tartották, mert a jószerével írástudatlan faluban verseket, novellákat, sőt regényeket irkált, szépen muzsikált, festegetett, zenekart szervezett, és a kevés, de hálás közönség számára színházi előadásokat is rendezett. Ráadásul azt is sejtették róla, hogy gyógyíthatatlan beteg. Ki bízna meg egy beteg, önmagát meggyógyítani nem tudó orvosban?
Kornél doktor ajtót nyitott a türelmetlen dörömbölésre, a zombori Grünfeld szabó varrta öltönyben és a kishegyesi Hagymás cipész készítette hímzett papucsban. Illetlen öltözékéről úgy gondolta, mégis jobb, mintha klottgatyában fogadná a pácienst, aki ráadásul rendelési időn túl érkezett.
Az ajtóban a templomi kórusban éneklő Rózsafalvi asszonyság topogott nyolc-kilenc éves fiával, akinek az arca kivehetetlen volt a rászikkadt, sőt még mindig csorgó vértől.
– Mi történt? – kérdezte a doktor.
– A kis hülye lefutott a dombról, képtelen volt megállni, ezért lefejelte az első, útjába eső akácot.
– Áhá, vagyis Ákácok alatt – ötlött a doktor eszébe, aki jól tudta, hogy a környék a szülőhelyéhez, Pécshez képest sivatagi rónaság, ám a helyiek a Telecskai-dombok nyúlványai alá borospincéket ástak, ezek egyikének tetejéről száguldhatott le a gravitációval még nem számoló gyermek. Az ivóvízzel bekészített kancsóból megnedvesített gézzel megtisztította a gyermek arcát, majd megkérdezte, mi a neve.
– Ignác – szólt a válasz.
– Meglátja, anyuka, nemhogy helyrepofozom a gyereket, hanem még tanító vagy akár iskolaigazgató is lesz Ignác – jósolta az ósziváci, öltönyös, papucsos doktor. És lőn igaza.
Az orvosdoktor összefoltozta a fiú arcát, elbúcsúzott a hálás anyukától, majd öltönyben, papucsban visszaült a Remington írógépéhez. A masina szinte újdonságszámba ment, de tulajdonosa számára felbecsülhetetlen értékkel bírt. A nyomdai betűszedők után nem kellett ötvenszer átolvasni a szöveget – ha az ólomszedés során a kiolvashatatlan kézírás miatt elrontott bárki is valamit, a hibák tömege követte a javító szándékot –, másfelől a leveleit is úgy írhatta, magyarul, szerbül egyaránt, hogy a címzett nyomban megérthette.
A konyhában a petróleummal és benzinnel működtethető gyorsforralón vizet melegített, hogy a tüdőbaját a meggyőződése szerint enyhítő hársfateát készítsen magának. Közben átfutott az eszén, hogy miért is nevezik hársfateának ezt az italt, amikor nem is fából, hanem annak virágjából készítik, sőt a hársfának van egy ivartalan változata is, amely virágzik ugyan, de illata nincs, nem is szaporodik, a méhek is elkerülik. Az orvosdoktornak ilyesmi járt a fejében, amikor a teájával visszaült az írógépe elé. Az Adriáról képzelgett, a Szépség szigetéről, voltaképpen elmerült az egy évszázaddal korábban divatos szentimentalizmus árjában. Csakhogy a 20. század lenullázta az efféle képzelgéseit. Miként öltönyviseletének eleganciáját a papucs. Újfent hálát adott mind az ortodox, mind a katolikus hitével megtisztelt Teremtőnek, hogy megúszta a proletárdiktatúra tombolását, és nem volt jelen a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság nyolcnapos fennállása során szülővárosában, de új hazájában úgyszintén el kellett gondolkodnia a körülmények fölött.
A szülei által választott lakóhelyén, Zomborban híres volt a gimnázium, működött a magyar és a szerb olvasókör, az iparosok létrehozták saját kaszinójukat, neves, tudós elmék tartottak ismeretterjesztő előadásokat, a Vajdaságban elsők közt itt indult be a szervezett zenei élet.
Csakhogy Zombor már nem volt vármegyeközpont, Ószivácon meg a parasztok zöme félig írástudó volt, legtöbben olvasni ugyan tudtak – noha nem olvastak –, de írni már nem. Közöttük vette a fejébe Kornél doktor, hogy színházat csinál. A romantikus lelkületű orvos által megírt darabot az általa kiválasztott szereplőkre formázta, zenét is szerzett hozzá, amelyet a lakodalmi muzsikusok hallás után el tudtak játszani, csakhogy a hatóság beleköpött a nagy elszántsággal készített levesbe. A díszletül szolgáló fák leveleit át kellett festeni kékre. A zöld levél ugyanis túlontúl magyar volt szemükben.
A tenger meg az álmokban látott óceán kéksége vigasztalta az ósziváci orvosdoktort. Ezeknek a vizeknek a tágasságát az írógépe nyitotta meg számára. Szinte mindenkivel levelezett a Vajdaságban meg az anyaországban, és a postaszolgálatnak hála, magyar irodalmat teremtett Ószivácról, öltönyben és esetlen, hímzett papucsában.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
