

Nem lehet leleplezni a szobrokat.
Miután elhangzik a díszbeszéd, a szónok ugyan megrántja a zsineget, de a lepel rendszerint összekuszálódik és elakad a szobor szegletén. Rángatják idegesen a szoboravatók a zsineget, rángatják a leplet. A tömeg izgalomba jön. Néhányan odaszaladnak, kapkodnak. A lepel végül lehull, és úgy tűnik, hogy végre sikerült... De ez csak illúzió!
Nem lehet leleplezni a szobrokat. Bár végül feltűnnek, felragyognak a szobrok per pillanat, az éjszaka úgyis bakacsinba vonja az egészet. Majd a köd takarja el. Ha beáll a tél, a hó borítja be. Ki van a lepel alatt? Szent? Király? Hadvezér? Költő? A szobrok nem tudják meg soha. Csak annyit tudnak, hogy kő. Csak annyit tudnak, hogy bronz. Vagy annyit sem...
Nem lehet leleplezni a szobrokat. Jön az éjszaka. Leszáll a köd. Aztán jön a tél. Máskor pedig a madarak piszka takarja le, vagy valakik festékkel leöntik.
Nem lehet leleplezni a szobrokat. A szónokok, a szoboravatók hiába igyekeznek. Állnak a pulpitus előtt, kezükben a mikrofonnal. A zsineg összegubancolódik, a lepel elakad.
A szónokok, a szoboravatók csak önmagukat tudják leleplezni az avatóünnepségeken.
A szónokok, a szoboravatók csak önmagukat tudják leleplezni az évfordulós megemlékezéseken.
Amíg a szobor áll...
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.