Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
A fecskék évekkel ezelőtt eltűntek a többi vadon élő állattal együtt. Mostanában szinte minden héten szerepelt a hírekben, hogy éppen melyik állatfaj utolsó tagja pusztult el. Listát vezetett róluk. A jegesmedvék voltak az elsők, aztán következtek a méhek, a hegyi gorillák, a sünök, a púpos bálnák, az éjjeli szenderek, a tigrisek, a leveli békák, a zsiráfok és a gólyák, aztán sorban a többiek.
Néhány éve az állatkertek lakói is megfogyatkoztak. Nem gazdaságos a fenntartásuk. Az emberiség megmaradt vízkészletét nem pazarolhatják rájuk. Lassan menniük kell a házi kedvenceknek is, haszonállatra meg már nincs szükség.
A csillogó felhőkarcolókban mindenki szintetikus húst vacsorázik, meg rovarfehérje-turmixot szürcsöl, miközben elmerül a virtuális valóságban.
Elszakította a tekintetét a bágyadt madárról, és körbenézett a Természettudományi Múzeum acél és üveg dísztermében. Kevesen jöttek el az utolsó fecske bemutatójára. Rajta kívül csak néhány másik öreg csont lézengett a kalitka körül. Fiatalt szinte egyáltalán nem látott, csupán egy lelkes anyuka próbálta a kisfia figyelmét felhívni az élő madárra. A gyerek azonban ügyet sem vetett rá, teljesen lekötötte a robotkutyája.
Felsóhajtott, elektromos mozgószékével közelebb navigált a kalitkához. A füsti fecske kidugta fejét a szárnya alól és felé fordult. Az apró fekete gombszemek fénytelenül meredtek rá a rácsokon keresztül. Megborzongott, a madár szemében a halál ült.
Elhúzódott a kalitkától. Hirtelen nem értette, miért jött ide. Miben reménykedett? A villanydróton gyülekező, égen cikázó, csivitelő fecskék a múlté. Elröppentek a gyerekkorával együtt, és nem maradt utánuk más, csak egy ketrecében haldokló, szerencsétlen lény.
Sovány keze ökölbe szorult. Két szerencsétlen lény. Ő is ugyanúgy gubbaszt a maga kalitkájában, mint a madár. A mozgószékéhez van kötve, a lakása pedig nem több, mint egy miniketrec egy üvegezett toronyház sokadik emeletén. És persze ő is haldoklik, a teste hamarosan felmondja a szolgálatot.
Émelygett, nem bírta tovább a rab madár látványát. Elfordult, kinézett az üvegfalon át a vakító, fehéren ragyogó égre. Valaki az egyik legfelső ablakot nyitva felejtette, áradt be a klimatizált terembe a forró levegő. Mára negyvenöt fokot jósoltak az időjárás-előrejelző robotok, és persze bármikor lecsaphatott egy tornádó.
Újra a fecskére sandított, aki visszadugta fejét az ernyedten lógó szárnya alá. A szabadság madara. A torka kiszáradt, nyelt egyet. Talán egy napot sem élne túl odakint. Talán.
Körbenézett a szinte üres teremben. A látogatók maradéka már a kijárat felé tartott, senki nem figyelt rá. Tudta, hogy őrültség, de meg kellett tennie. A mozgószékével egészen közel húzódott a kalitkához, az ajtónyitó reteszt kereste.
Éles hang harsant egy hangszóróból, hogy távolodjon el a ketrectől. Nem foglalkozott vele, ráncos, remegő ujjaival tovább matatott a retesz után. Ekkor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. A múzeum felügyeletét ellátó AI robotok elindultak felé, igyekeznie kellett. Végre rájött, hogyan nyílik a kalitka ajtaja, szélesre tárta.
A madár azonban nem mozdult. Röpülj, suttogta neki, és finoman rácsapott a rácsokra. A figyelmeztető hang újra felharsant a hangszórókból, a robotok egyre gyorsabban közeledtek. A fecske ekkor megrázkódott, megrezegtette bársonyos, fekete szárnyát, és kiröppent a kalitkából.
Ekkor értek oda a robotfelügyelők. Nyugodtan hagyta, hogy körbevegyék, bírsággal fenyegessék, és a kijárat felé toloncolják. A madarat már nem foghatták el. Csivitelve cikázott az üvegkupola felé, majd egy éles kanyarral kibukott a nyitott ablakon, majd elröppent a fehéren izzó nap felé.
Az utolsó fecske szabad volt.
