

A mozgólépcső közepén járunk, amikor először a lábamhoz ér. Csak egy apró érintés, egy leheletnyi súrlódás, mint amikor egy táska vagy egy megpakolt szatyor a térdhez ütődik a tömött villamoson. Semmiség – gondolom –, ilyen a nyár: tömeg, összezsúfolódó testek, izzadságszag. Előttem a mozgólépcsőn egy fiatal lány egyensúlyoz a gurulós bőröndjével, mellettem egy nagydarab asszony kapaszkodik a megpakolt kosarába, megfordulni sem tudok tőle. Óvatosan hátrasandítok, de csak egy kopasz fejtetőt látok magam mögött. Világító tányér néhány szürkés hajszál között. Egy idősebb férfihoz tartozhat.
Megrázom magam, lesimítom a könnyű muszlinszoknyámat. Meleg van, a vékony anyag a bőrömhöz tapad. Már csak pár méter, és elérjük a mozgólépcső tetejét. Aztán kint vagyunk, vár a szabad tér, a friss levegő, a tömeg eloszlik, a Nyugati felé kígyózik tovább.
Ekkor újra megérzem. A szoknyám finoman végigsúrolja a combomat, mintha feljebb csúsztatná egy láthatatlan kéz. Valami nyirkos simul a bőrömhöz, kicsit érdes, mint egy izzadt, kérges tenyér. Összerándulok, a gerincemen hideg verejték araszol végig.
Belém villan egy régi nyár, egy halszagú folyópart, amikor a nádasban csiga akaszkodott a lábszáramra. Fekete, ragacsos lény kúszott a bőrömön, egy idegen test ragadt az enyémhez, én pedig bénulttá dermedtem az iszonyattól.
Most is ezt érzem. Meztelen csiga mászik végig a combomon. Le akarom tépni, vájni magamról, akár a bőrömmel együtt, szeretnék elszaladni, messze futni, a lábam mégsem mozdul. Megbénultam, a testem idegenné vált, elszakadt tőlem. Zsibbadtan tűri, hogy a nyirkos kéz lomhán végigkússzon rajta. Kiáltanék, de csak tátogok. Hálóba gabalyodott, apró keszeg vagyok.
A nyálkás csiga öblös marokká vedlik, és hirtelen megragad. A fenekembe markol, az ujjak a bőrömbe vájnak, a pamutbugyimon keresztül is érzem.
A gyomrom összeugrik, a számat keserű epe önti el, sikítanék, de a torkomban gombóccá dagad a félelem. Meg akarok fordulni, eltépni magam a ragadozótól, de a testem cserben hagy. Az elmém hiába rimánkodik, hogy fuss, védd magad, a szám néma, a karom bénultan lóg, a talpam a lépcsőfokba olvad.
A kéz tovább markol, én pedig saját húsomba zárva üvöltök.
Egy zökkenés, megérkeztünk. A mozgólépcső felért a metrókijárathoz. Egy utolsó szorítás, és a nyirkos tenyér lefoszlik rólam.
Mégsem mozdulok, csak állok a lépcső szélén, kapaszkodom a gumikorlátba. Emberek furakodnak el mellettem, a gurulós bőröndös lány, meg a nagy kosaras asszony már messze jár.
Forró, savanykás lehelet csap az arcomba, és valaki a fülembe suttog:
– Ribanc!
Egy zömök, kopaszodó, középkorú férfi kacsázik el röhögve mellettem. A kezét nézem, a vaskos ujjait begörbítve tartja, mintha még mindig a fenekemet markolná.
Nyelek egyet, elengedem a korlátot, elindulok a kijárat felé. Könnyek peregnek végig az arcomon, a lábam remeg. Még most is érzem, ahogy a ragacsos meztelen csiga a bőrömhöz tapad.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.