Sanyi csökönyösen hallgatott. Már a piacról tartottak hazafelé, de még mindig nem szólt semmit.
– Miért csinálod ezt velem? – motyogta Balogh Sándorné, vagy ahogyan a faluban mindenki hívta, Icuka. Erősen szuszogott, sovány karján kidagadtak az inak, miközben erejét megfeszítve tolta a kerékpárt a rajta himbálózó tömött bevásárlókossárral. A vállán csíkos polipropilén szatyrot egyensúlyozott, a táska füle mély barázdát vágott csontos vállába.
– Egész reggel hallgatsz. Az őrületbe kergetsz!
Választ azonban nem kapott, csak a rozoga bicikli kereke csikorgott végig a főutcán. Az oldalán bánatos ütemet vert hozzá a csíkos szatyor.
A Horváth Jani kocsmája előtt Tóth Jenő, azaz Szalma Jenci támasztotta a kopott ajtófélfát, foszlott szalmakalapját – amiről csúfnevét kapta – félrecsapta, éppen a reggeli sörét nyeldekelte. Az ivóból félhomály és savanyú pára gomolygott a poros utcára.
– Hová-hová? Mi van a szatyorban? – kiáltott oda Jenci kedélyesen.
Icuka oda se pillantott, leszegte a fejét, erősebben szorította magához a csíkos táskát, és megszaporázta a lépteit. A bicikli kereke versenyt nyekergett Szalma Jenci harákoló röhögésével.
– Ne törődj vele, Sanyi. Jenci egy iszákos barom.
Marika kisboltjához érve megálltak, Icuka nyögve kitámasztotta a biciklijét a megpakolt kosárral, aztán a csíkos polipropilén szatyrot a hóna alá szorítva elindult a bejárat felé.
– Még kell egy tejföl a habaráshoz – szólt oda Sanyinak.
Az üzlet zsongott a reggeli bevásárlást intéző asszonyoktól. Amint Icuka belépett, minden fej felé fordult, a beszélgetés elhallgatott. Icuka senkire nem nézett, még csak nem is köszönt, célirányosan elindult a tejespult felé.
Bíró Marika, a boltos, széles mosollyal lépett elé.
– Icukám, de régen láttalak!
Icuka összeszorította a száját, nem válaszolt, Marika azonban zavartalanul folytatta.
– Tedd le a kasszánál azt a nehéz táskát!
Icuka azonban a fejét rázta, és erősebben szorította magához a csíkos szatyrot.
– Csak egy tejfölért jöttem.
Marika felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, a háttérben valaki felkuncogott. Icuka ügyet sem vetett rá, megszerezte, amit akart, fizetett, aztán már kint is volt az üzletből.
Ahogy bezáródott mögötte a piszkos üvegajtó, hangos szóáradat és nevetés harsant mögötte.
Icuka összerándult, de nem fordult vissza. A hóna alatt a szatyrával, kezében a tejfölös dobozzal elindult.
A biciklitárolónál egy csapat kölyök téblábolt. Egyikük, az Ökrös Teri fia, Jancsi elé ugrott.
– Mi van a táskában, Ica néni? – kurjantotta, és elkapta a csíkos szatyor fülét.
Icuka felsikoltott, két kézzel kapott utána. A tejfölös doboz a földre esett fehérre meszelve a járdakövet.
A kölykök hujjogtak, Ökrös Jancsi vigyorogva rángatta Icuka válláról a csíkos szatyrot.
– Mit hurcol a szatyorban, mutassa már! Az egész falu erről beszél!
Icuka visított, a szeme vérben forgott, ujjai görcsösen kapaszkodtak a táskába, azonban Jancsi sem adta fel. Nagyot rántott a szatyor fülén, mire a polipropilén szakadt, és egy csillogó fehér urna zuhant a tejföllel áztatott kőre.
Egy pillanatra csönd ereszkedett a falura. Ökrös Jancsi keze lehanyatlott, kezébe esetlenül lengett a csíkos szatyor cafatja, a többi kölyök is elnémult, szájtátva bámultak a porcelándarabok közül kiömlő szürke porra.
Icuka szűkölve rogyott a járdakőre, markával próbálta összekaparni a mocsokból a fakó hamut.
– Sanyikám, Sanyikám…
A gyerekek iszonyodva hátráltak, asszonyok rebbentek ki a boltból, ráncigálták Icukát a piszokból, de nem hagyta magát. Egész testét szürke máz borította, de egyre a hamvakat gyűjtötte zokogva.
– Te tudtad, Sanyi, tudtad, hogy baj lesz, mégse szóltál!
