

Ma délután megházasodtam. Barátnőm adott össze minket a kertben, mert a párommal nem akartunk nagy felhajtást. Vagyis inkább én nem. Ő mindennel egyetért, amit mondok.
Jó természete ellenére sokan kifogásolták a választásomat. Nem mindenki adta ránk áldását.
– Ő? Miért pont ő? Bárki mást találhattál volna. Tényleg bárki mást.
Ilyeneket mondtak a szerelmemről. Hát nem kiábrándító? Ezeket az embereket a párom rendre lemorogta, de mindig eszébe juttatom, a lényeg az, hogy én szeretem őt. Márpedig egy kapcsolatban a szeretet és az egymás közti bizalom a legfontosabb, nem igaz? Mi pedig odavagyunk egymásért. Minden egyes nap, amikor hazajövök a munkából, ő már az ajtóban vár rám kedvenc játékával. Ilyenkor mindig megsimogatom a hasát, azt nagyon szereti.
Ő a leghűségesebb társ, akit magam mellé választhattam. Sosem fog megcsalni, ebben biztos vagyok. Ráadásul mindig olyan jókat beszélgetünk. Vagyis inkább én beszélek, ő csillogó szemekkel hallgat.
Viszont nem csak jó hallgatóság, de nagyon ügyes is. Sok mindenre megtanítottam. Például át tud ugorni egy karikán, tud pörögni, tudja, hogy a folyosóra nem pisilünk, és már a csirkéket sem kergeti, ha elviszem őt a nagymamához.
Társak lettünk, míg a halál el nem választ. Boldogan fogunk élni együtt, azt már most megmondom. Egyik férfi sem ér fel hozzá. Ilyen társat, mint Ő, nem mindenki talál.
Igazán jó fiú ez a Buksi.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.