A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. Gondoljunk bele: azzal, hogy kialakultak a nemzeti nyelvek, a nemzeti könyvpiacok is néhány tízmilliós egységekre szakadtak. Ezek a nyelvi határok ma is akadályozzák a szépirodalmi művek értékesítését, felbecsülhetetlen kárt okozva ezzel az írótársadalomnak.
A sort egészen napjainkig folytathatnánk, az itáliai reneszánsz nyomában járó pestistől kezdve egészen az avantgárdnak köszönhető világháborúig (utóbbit még inkább erősíti az a tény, hogy az avantgárd lassú haldoklása miatt a sors egy újabb világégéssel ajándékozta meg az emberiséget). A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk. Ímhol:
1. Gondolataink kifejezésére a kiáltvány műfaját találtuk legalkalmasabbnak, hiszen ezzel is az avantgárd hatásvadász hagyományait követhetjük, továbbá nem kellett kitalálnunk semmi újat. Örvendünk annak, hogy az elapadt magyar manifesztumirodalmat mi egy újabb darabbal gazdagíthatjuk!
2. Művészetünkben a tehetségtelenséget fogjuk magasztalni. A fantáziátlanság és az alázatos utánzás eszményei úgy fognak előttünk csüngeni, mint a nagymamák tömeggyártott fali szentképei.
3. Teljes mértékben egyetértünk Mihail Larionov A rayonizmus kiáltványában megfogalmazott követelésével: „Azt kérjük a közönségtől, hogy figyelmét áldozza ránk, anélkül azonban, hogy cserébe a miénket is kérné.” Ezt a gondolatot mozgalmunk egyik alapkövének tekintjük.
4. A rayonizmus a képzőművészetben tűzött ki célokat, mi az irodalomban. Ettől függetlenül szívesen az élére állunk olyan dolgoknak, amikhez egyáltalán nem értünk, de a becsvágyunk kielégítését szolgálják. Ha valaki még az 1913-as felszívódás után is rayonistának vallja magát, bátran csatlakozzék az epigonistákhoz!
5. Az epigonista művészet letéteményeseinek a művészeti egyesüléseket tartjuk. Éljenek az írószövetségek, amelyek jótékony mulcsként még csírázásuk előtt elfojtják a tehetség gyommagvait!
6. Jóllehet, a képzelőerőnk hiányánál fogva eredendően a formaverseket tartanánk etalonnak, mégis a szabadversekben találtuk meg az epigonista irodalom alapvető közlési eszközét. A kiváló és a hulladék szabadvers közötti különbség csak a legritkább esetben állapítható meg, így tökéletes eszköze az irodalmi nívótlanság kibontakoztatásának.
7. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését!
8. Elnézést, nem ide.
9. Üdvözöljük, hogy a magyar nemzeti irodalom akkora szubkultúrává zsugorodott, mint a tengerimalac-tenyésztés, a nyugdíjas hastánc vagy a Lenint bal profilból ábrázoló bélyegek gyűjtése. Reméljük, hogy ilyen ütemű amortizáció mellett pár éven belül senkit sem fog érdekelni az irodalom, és lesz időnk egy csomó más dologra.
10. Mi is osztjuk azt a posztmodernben általánossá vált felfogást, hogy már mindent megírtak a világirodalomban. Egy tökéletes epigonista jövőben másolók és utánzók nemzedékei váltják egymást, míg feledésbe merül az eredetiség, az irodalom pedig egyfajta nirvánai állapothoz hasonlóan a csodás, tudat nélküli nyugalomban megszűnik létezni.
11. A mozgalom várakozásaink szerint még év végéig fog működni (hiszen van nekünk jobb dolgunk is), ezért a rólunk értekezni szándékozó esztétáknak és irodalomtörténészeknek ajánlom, hogy húzzanak bele!
12. Ezt a pontot csak azért írtuk, hogy ne 12 pont legyen, mint ’48-ban, és egy kicsit azért kreatívnak tűnjünk.
13. Az eddigieket összegezve tehát, az epigonista mozgalom Magyarországon kibontotta a tehetségtelenség zászlaját, körbevisszük az eredetietlenség véres kardját, fegyverbe szólítunk mindenkit, hogy a Kárpát-medencét, Európát, majd az egész földkerekséget elöntse a fantáziátlan költők, a végtelenül unalmas prózaírók áradata, és hogy eljussunk az irodalom szent megsemmisüléséig!
Budapest, 2019. június 4.
Diadal és kudarc
Függelék az epigonista kiáltványhoz
Szinte közvetlenül a kiáltvány megfogalmazása után be kellett látnom, hogy az epigonista mozgalom lényegében halva született. Célkitűzései ugyanis már az elindulása pillanatában egytől egyig megvalósultak. Az elmúlt években lehengerlően semmitmondó, tehetségtelen és kizárólag szabadversben alkotó költők generációi nőttek fel. Az üdvözlendő folyamatnak láthatóan van utánpótlása: ma Magyarországon minden emberre legalább két költő jut. Az írószövetségek telis-tele vannak ismeretlenebbnél ismeretlenebb tagokkal, akikről a büdös életben nem hallott senki. Egyúttal ezek a szervezetek gondoskodnak arról is, hogy tehetséges ember közelébe ne kerüljön az irodalomnak.
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Kemény munkával és állhatatossággal sikerre vittem egy mozgalmat, de azért tovább tarthatott volna egy óránál. Természetesen egyedül, hiszen ennyi idő alatt nyilván nem csatlakozott senki, kénytelen voltam hát mindent királyi többesben írni. Számot vetve a mögöttem álló közel egy órával, annyit mondhatok: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”
Gál János 1999-ben született Budapesten. Jelenleg is a fővárosban él, ahol történelem szakon egyetemi tanulmányait folytatja. A történettudomány és az írás mellett népzenével, citera- és hegedűjátékkal tölti a szabadidejét.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 7-i számában.)
