

Pontosan emlékszem, mikor történt. 1972-t írtunk, tizennegyedik évemet tapostam, átlagos kamasz, akkori eszemmel persze még azt képzeltem, rendkívüli vagyok (gúnyos kacaj).
Nyár, úttörőtábor Száron (hogy miért pont ott, máig rejtély előttem: tökéletesen érdektelen hely, se strand, se szép hegyek, semmi). Volt ellenben minden, ami a korszakba belefért: sorverseny, váltóverseny, foci, kosár, röpi rogyásig, no és az esti (nem, nem diszkó, az csak heti egyszer dukált) vetélkedők: à la Vágó István előtti idők, mondhatni prevágói idők.
Ment az ökörködés egész héten, aztán eljött a péntek este, vele a várva várt diszkó (zenés-táncos mulatság ifjú, ártatlan lelkeknek, akik végre elveszítenék ártatlanságukat). Már napok óta nézegettem egy kiscsajt, Lonkának hívták a barátnői, szép volt (nekem szép): alacsony, kissé husi, barna haj, barna szem, és az arca ennivalóan édes. Tudjátok, a szája szegletében bájos gödröcskék. Csipáztam erősen. Igen ám, de cefetül be voltam gyulladva. Már háromszor nekiduráltam magam, hogy na most, na most felkérem, meg képzelegtem, mit vetítek majd kedvest, szépet neki, de elindulni mégsem mertem.
Akkor jött az écesz: Laciból erőt meríteni. Laci az ifivezetőm volt. Gyengébbek kedvéért az ifivezető az a nagyobb srác vagy csaj, aki már kinőtt az általánosból, de még visszajár a régi sulijába. Ennek több oka is lehet, teszem fel, csajozni/fiúzni akar, vagy hiányzik neki az általános, mert a középsuliban nem olyan nagymenő, esetleg vonalas KISZ-es (Kommunista Ifjúsági Szövetség, megint a gyengébbek, avagy a szörnyen fiatalok részére) és hivatástudatból nyomatja a kiskrapekok között, nevelési célzattal, s a többi; és istencsászár a táborokban, mert ő már ifi, aki csókolózott, esetleg egyebet is csinált.
Laci éppen egy bigét fűzött, de szerencsémre valami közbejött és a lány elhúzott, így odamerészkedtem a sráchoz. Mondom neki, mi az ábra a Lonkával, meg hogy mit csináljak, mert be vagyok majrézva. Laci rendes fazon volt, ez egyből kiderült, mert nem gatyázott, megmondta, hogy menjek oda, kérjem fel, aztán tipitapi, közben indulhat a smár, és ne izguljak, a csaj éppen ugyanúgy cidrizik és éppen ugyanúgy azt akarja, amit én. Ezt párszor elismételtettem vele, mindig máshogy adta elő, de a veleje ugyanaz maradt, közben marhára remegett a lábam meg a gyomrom is, szóval a majré maradt, de addig győzködött, amíg végre elindultam.
Éppen odaérek, már majdnem felkérem Lonkát, két szám között, ahogy kell, amikor felcsendül a dallam: Kacsatánc! A francba! Most képzeld el, hogy lehet a kacsatánc közben tipitapizni meg smárolni! Lonka merően néz, reménykedve, mostani eszemmel már tudom, ő is legalább annyira félt, mint én.
Lényeg a lényeg, próbáltam a fülébe üvölteni, hogy majd a következő táncot, ő pedig helyeslően bólogat: neki sem jön be ez a cinkes, alsós tinglitangli. Jó öt percig tartott a rettenet, közben persze kínosan feszengtünk, a facér barátnői meg bénán idétlenkedtek mellettünk, riszáltak a nagyon ciki ütemre. És közben, igen, akkor, átsuhant egy baljós gondolat a fejemen, hogy mindez, mármint a kacsatánc nem egy jel-e fentről, ami arra figyelmeztet, hogy ne kérd fel, mert ha felkéred, végérvényesen megváltozik az egész életed. Már mozdultam, máig emlékszem, amint a remegő lábam elindult, de aztán mégsem hagytam ott a lányt, talán illendőségből, mert nem hagyunk ott egy lányt (senkit) csak úgy.
Nem hagytam ott, és a gyors után mindig lassú jön, és volt tipitapi meg smár, és Lonkából Ilona lett, aztán Ica, még mindig megvan, én hatvan vagyok, ő majdnem annyi, alacsony meg testes most is, a haja épp vörös, a gödröcskéi inkább kráterek, plusz erősödő bajuszka a káráló száj felett. Ülök a fotelban egy sörrel, ő éppen mondja a magáét, igazi házisárkány, totál idegőrlő, de nem, nem is sárkány, abban van valami megengedő, inkább vipera. Megint szekál, és nincsen nap, hogy ne jutna eszembe az a francos kacsatánc, hogy az egy jel volt fentről – de elszúrtam.
És most itt ülök a fotelban, a konyhában Ica úttörőgombócot főz, pulykanyakast.
Megvonom a vállam, a Fradi gólt lő, újabb üvegért üvöltök.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 9-i számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.