

Ha már egyszer ideköltöztünk a Kis-Duna mellé, illik kiügyeskedni valamit a vízből, mondta egyszer csak apu, és vett nekünk két lepkefogó hálót.
Azt is mondta, hogy ha jó idő lesz, akkor majd mutat nekünk olyat, de olyat! Csak korán kell hozzá kelni. Nagyon korán.
– De mégis, milyen korán? – nyaggattam.
– El nem tudod képzelni, olyan korán – felelte. – Majdnem sötétben indulunk, és a víz felett, ha szerencsések leszünk, fehér pára gomolyog majd. Olyankor sokkal több állatot látni, mint máskor.
– Mégis, milyeneket?
– Majd meglátod. Nem lövöm le a poént.
Egyik este apu végre bejelentette, hogy hajnalban megyünk a vízre. Izgatott lettem, anyu kételkedett:
– Jó ötlet ez? Olyan korán? Négykor felkelteni a gyerekeket?
– Majd alszanak egyet, ha visszajöttünk – vont vállat apu. – Egyszer kibírják.
Alhattam vagy tíz percet (legalábbis annyinak éreztem), apukám ébresztett. A nővérem nyöszörgött és rúgkapált, nem akart jönni, csak amikor meghallotta, hogy én már felkeltem és öltözködöm.
Vittünk: fényképezőgépet, vödröt, a két hálót, és szikkadt kenyeret a halaknak meg a kacsáknak meg a hattyúknak és a szárcsáknak is.
Láttunk: egy gerlepárt; egy baglyot (apu szerint fiatal fülesbagoly lehetett); két mocsári teknőst (de külön-külön), az egyik vízből kiálló faágon gubbasztott, a másiknak csak a fejét láttam; egy bébi vízisiklót, ami úgy nézett ki, mint egy cipőfűző, a Julcsi tényleg annak nézte, már nyúlt le érte, amikor megmozdult, erre Julcsi akkorát ugrott, hogy még, és sikított is!
Láttunk egy fél vízisiklót is (marha nagy lehetett, amikor még élt, apu szerint valami vízimadár vagy rétisas kaphatta el); egy pézsmapockot (na jó, azt csak apa látta, én meg rámondtam, hogy én is láttam); egy vadkacsamamát a fiókáival, ahogy mögötte úszkáltak, nagyon cukik voltak, meg szárcsát is láttunk, és egy hattyúcsapatot, amint alig valamivel a víz fölött repültek.
Fogtunk: apró halat, én kettőt, apu nagyon sokat, Julcsi meg négyet. A vödörbe gyűjtöttük őket, aztán, mielőtt hazaindultunk volna, visszaengedtem őket a vízbe.
Apu véletlenül kifogott egy folyami rákot is, de tényleg véletlenül: egy kagylót kotort ki a hálóval, hogy megmutassa, a kagylóból meg nem tudott elég gyorsan kiúszni az albérlő (a rákocska). Jó közelről megnéztük, de nem mertem megfogni (apu se, azt mondta, nem evett meszet). A rákocskát is visszaengedtük.
A szikkadt kenyérből nem jutott túl sok a halaknak, meg a kacsáknak se, mert éhesek lettünk, és mi faltuk be.
Otthon anya már várt a rendes reggelivel, közben meg meséltük neki a Julcsival, hogy mi volt a vízen. Már nem kellett visszafeküdni, szerencsére.
Aztán ebéd után apu mégis letett aludni.
Akkor mondtam neki:
– De nem volt pára a víz felett!
Ő csak mosolygott.
– De azok a hattyúk a víz fölött, ahogy szálltak, apu, az nagyon szép volt.
– Igen, és képzeld, ilyet még én se láttam soha – suttogta apu, és megsimogatta a buksimat.
– Akkor jó, hogy elmentünk – feleltem erre még félálomban. Talán még annyit dünnyögtem: – Apu, igazából azt a pézsmapockot nem is láttam.
Erre apám azt suttogta:
–Nem baj, majd rákeresünk a neten.
Aztán tényleg elaludtam.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.