Valamikor a régi időkben felkérték a méltán ismeretlen, ám annál ambiciózusabb írót, bizonyos E. urat, ugyan írjon már néhány érdekfeszítő gondolatot arról, számára mit is jelent az írás. Mármint az ÍRÁS, így, csupa nagybetűvel.
E. úr, akkurátus ember lévén, az írópult elé állt, kétrét hajtott egy összehengeredett papírtekercset, megnézte, mi van a használt felére írva, s miután rájött, hogy az nem más, mint legutóbbi fércművének vázlata, nyugodt szívvel fordította meg az ívet, hogy ne vesszen kárba a drága papír egyetlen négyzethüvelykje sem.
Erre a célra tartott késével kihegyezett egy lúdtollat, rigorózusan ellenőrizve hegyét, még egy kis eresztéket is metszett bele, hogy jobban adagolja a téntát. Ezt a trükköt, mármint az ereszték dolgát jó mesterétől, a még nála is tehetségtelenebb, ám kiváló korrektor hírében álló K. úrtól tanulta. E. úr, amint most elgondolkodott a dolgon, rádöbbent, K. úrtól tulajdonképpen egyéb valamirevaló dolgot sem tanult, kivéve talán ezt, a lúdtoll kihegyezésének titkát.
Mindenesetre ez a gondolat csupán átsuhant üres kobakján, nem kezdett vele semmit. Pedig E. úr, amennyiben valóban író lett volna, talán ezen a vékony szálon elindulva megírhatta volna élete remekművét, mondjuk egy kisregényt a tehetségtelen mesterről és tanítványáról, aki semmit sem tanult, mert a mester egész nap csak a lúdtollait hegyezteti vele, vagy valami hasonló pszichodramatikus marhaságot, amire vevő a kellően mívelt és kellően sznob olvasóközönség legfelsőbb rétege, mondhatnám az ízlésformálók arisztokráciája.
De miután E. úr voltaképpen nem volt több, mint egy hígagyú kretén, eszébe sem jutott semmiféle mélység erről az amúgy (valljuk be) eléggé szánalmas tollhegyezős sztoriról, eleget tett hivatásának és a lúdtollat belemártotta a sűrű, fekete téntába (amit egyébként maga kevert bizonyos titkos összetevőkből).
A tekercs felső sarkába felírta a dátumot: Anno Domini 1514, Kisasszony havában. Eddig jó, elégedett volt önmagával. Újra mártott. Ekkor hozzá kellett volna kezdenie az íráshoz az írásról, ám egyetlen épeszű gondolat sem született üres fejében. Állt ott, kezében a lúdtollal, a toll hegyén a téntacseppel (ami, mint tudjuk, előbb-utóbb lecsöppen, mert ugye folyik, meg a gravitáció), a gondolat meg nem jött. A ténta viszont tudta a dolgát, hát lecsöppent. E. úr pedig káromkodott egy cifrát és a tollat jó messzire hajította. No nem a ténta miatt, vagy tán azért is, de elsőbben azért, mert végre rájött, neki bizony fingja sincs az írásról, meg hogy ő miért is akar (szeret) írni. Ezért aztán hagyta vissza- hengeredni a tekercset a jókora pacával, ami félig száradtan ejtett még néhány egyre halványuló foltot a papíron.
Kereken ötszáz esztendővel később egy különc irodalomtörténész, bizonyos PhD Koloncz, az irodalomtörténet doktora, aki egész szánalmas életét K. és E. urak szintén szánalmas életművének szentelte, a levéltár könyvtárszagú olvasótermében kihengerítette ugyanezt a tekercset és azonnal izgalomba jött. A fércmű vázlata kevésbé érdekelte, azt gyorsan átfutotta, de az a paca! Jól tudta, az a paca és elhalványuló alteregói bizony valami nagy titokról árulkodnak! Kezébe vette nagyítóját és a papír fölé hajolt. És akkor meglátta felül az évszámot! Az évszám!!! PhD Koloncz kezében megremegett szeretett nagyítójának elefántcsont nyele. Itt van a paca, a végső nagy paca! A tudós fejében sebesen forogtak a fogaskerekek. 1514 Kisasszony havát követően E. úr soha egyetlen sort sem írt le többé. Visszavonult és egész életét lúdtollak hegyezésének szentelte, valamint megpróbálta tökéletesíteni titkos összetevőkből álló téntáját, amivel hatalmas vagyonra tett szert. Megtaláltam!!! – hörögte kipirult arccal PhD Koloncz, majd azonnal nekikezdett az írásnak: „Valamikor a régi időkben felkérték a méltán ismeretlen, ám annál ambiciózusabb írót, bizonyos E. urat...”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 10-i számában)
