

Pontosan tudja az idejét, hogy mikor döntötte el, karácsonyra egy sofőrsapkát kér majd ajándékba a családtól. Október huszonkettedike volt, vasárnap. Reggel hatkor kelt, összeszedte az éjszaka termelt kutyagumit a teraszról, megsétáltatta a kutyákat, megetette a nyulat, majd megreggelizett.
Hét óra tizenötkor indult, a kocsi előmelegítve, az ablakok párátlanítva. Nyolc óra előtt tíz perccel érkezett meg kisebbik lányával a kézilabdás különedzésre, valahová Lőrincre. Az edzés nyújtással és átöltözéssel együtt kilenc óra negyvenöt percig tartott. Visszafelé automatikusan nyitotta a hátsó ajtót a gyereknek, az laza természetességgel szállt be, és megköszönte a figyelmességét. Jól nevelt legalább, gondolta. Hazavitte, és egy félórás sziesztát követően ismét kocsiba pattant: a Kökire ment, a nagyobb lányáért, aki vonattal érkezett Szegedről. A bőröndöt bepakolta a csomagtartóba, enyhén meghajolni tetszett neki, amint kinyitotta lánya előtt az ajtót. Az kedvesen bólintott felé, hogy értékeli a figyelmességét. Hazahajtott, várta őket az ebéd, sietve kapkodták be, mert tizenhárom-húszra a Szigetszentmiklósi Városi Sportcsarnokba kell érniük, ahol a kisebbik lánya barátnői meccset játszanak a Gyömrői Gyöngytyúkokkal. Logisztikai szempontból, az előző napos egyórás tervezésnek köszönhetően magukkal vitték a nagylányt is, neki ugyanis legkésőbb délután kettőkor a Parlament Látogatóközpontja előtt lesz jelenése, a barátnői várják, akikkel valami programon vesz részt a drága gyermek. Hősünk kissé idegesen vezette le az utolsó kilométereket, mert meglepően nagy volt a vasárnap kora délutáni forgalom Pesten, biztosan a többi apa-sofőr miatt van, gondolta dühösen. Ennek köszönhetően csupán tizennégy óra három perckor tehette ki utasát a Kossuth tér sarkán. Leánya kissé feddő tekintettel búcsúzott el tőle, és sietett el a találka helyszínére. Az apa erősen szégyellte, hogy ilyen hatalmas gondot okozott gyermekének, és megfogadta, ekkora blamázs többé nem fordulhat elő vele. Mire visszatért a sportcsarnokba, a gond felhői már elszállingóztak homlokáról, és vidáman ült be a meccsre. Éppen a lánya barátnője dobott szép gólt betörésből, majd pillanatokkal később véget ért a mérkőzés. Úgy húsz másodpercet látott az egészből, lelkesen tapsolta meg a győztes csapatukat a többi, ismerős szülővel. Férfitársai közül ki szánakozva, ki feddően nézte a későn érkezőt. Hazaindultak. Volt ideje megnézni a Liverpool meccsének második félidejét, és még szunyókált is valamennyit. Vacsora után fogta magát, elgurult a vágóhídig a nagyobbik lányáért, hogy ne kelljen HÉV-vel bumliznia. Valójában nem az utazás fáradalmaitól féltette, inkább a barmoktól, akik esetleg molesztálják a HÉV-en. Olyan picike még, pedig valójában már felnőtt nő. De mégis, ha nem tehetné meg ezt érte, talán el se tudna aludni. Nos, akkor, amíg a vágóhídnál várt a lányára, teljesen szabálytalan körülmények között parkolva, akkor döntötte el, hogy kéri azt a sofőrsapkát. Mert az jár neki. Voltaképpen ez a sapkadolog már foglalkoztatta egy ideje, nemrégiben ugyanis Milánóban járt, ahol a szemébe ötlött egy kirakat, meg kell mondanom, messziről szexshopnak nézte, és talán ezért is ment közelebb hozzá, de gyorsan kiderült, ez amolyan munkaruházati bolt, csak elég speciális, merthogy mindenféle komorna- meg komornyikruhákkal és sofőrruhákkal volt tele. A szobalányruhák elég csinosak voltak, mind térd feletti szoknyával és mély dekoltázzsal, talán ezért gondolt hősünk rosszra. De ezeken a bábukon gyorsan tovasiklott a szeme, a sofőruniformist gusztálta, meg a hozzá tartozó tányérsapkát. A ruha ára borsosnak tetszett és talán túlzásnak is tűnt, de a sapka! No igen! Most, a vágóhíd mellett, amíg teljesen szabálytalanul parkolva a lányára várt, beírta a gugli keresőjébe a szót: sofőrsapka. Azonnal kijött vagy nyolc találat képpel, na jó, az egyik pilótasapka volt, tehát hét. Ötezer-háromszáz forinttól tízezer-ötszázötvenig terjedtek az árak. A drágábbat kérem majd, gondolta merészen. Remélte, jól fog állni, és talán tartósabb is, mint az olcsóbb: még szüksége lesz rá néhány évig.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.