

A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Még magához tért egyszer-kétszer.
– Vajon leszek-e olyan, mint régen? – ezt kérdezte.
Egyszer meg azt, hogy hazaviszem-e.
– Menjünk haza, kisfiam.
Negyvenkét esztendős voltam akkor. Ő meg az én anyukám. Aki nyolcvanhét.
Mesélni már nem akart az alatt a két hét alatt, amíg a Lipóton feküdt. Nem mondta el százegyedszer, hogy volt az, mikor az Ó utcába mentek svéd menlevélért. Hogy közben gumibotozták őket a rendőrök. Vagy azt, hogy a nagybátyja pulykát vett azon az októberi vasárnapon, amikor Horthy beszélt.
„Vége a háborúnak!” – kiáltotta Ernő bácsi. „Ilonkám, süsd meg a pulykát!”
Próbáltam megetetni. Meggyet kevert össze a feleségem banánnal.
– Finom! – unszoltam, de ő kiköpött.
– Nem kell a finom.
Aztán egy napon leszíjazva találtam.
– Kitépte az orrából az oxigént, meg a vénából az infúziót. Haza akart menni – magyarázta az a csinos nővér, aki nem fogadta el az ezrest.
Az utolsó három nap már nem tért magához. Odakint fújt a szél, szakadt az eső. Igazi Medárd volt.
Mikor felöltöztették, még megnéztem egyszer.
A szemét elfelejtették lezárni. Világéletében bandzsított, így bámult rám üvegesen, kancsalon.
Hajdani lakása felújításakor, az egyik ládából papírlapokat fújt ki a szél. „Huszonkétszer költöztem életemben” – írta. „Legutoljára, ide a Daru utcába. Remélem, többet már nem kell elköltöznöm az életben.”
Hát, ha az életben nem is, de a halálban igen. Nagymama sírja lejárt, én meghosszabbítottam, és mert az urnák is lejáróban voltak, átköltöztettem szüleim hamvait nagyanyám sírjába. Igazi halottaskocsi vitte őket, lépésben, díszegyenruhás temetőszolgákkal. Egyedül ballagtam utánuk. Megvártam, míg behantolják a sírt, visszahelyezik a súlyos betonlapot a helyére. Adtam nekik is egy-egy ezrest. Legyen jó napjuk nekik is.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.