

Ások lefelé. Barna a föld, és tele van gyökerekkel. Nem szedtük ki ősszel, amikor kivágtuk a meggyfát, azért van tele. A meggyfának sűrű és erős gyökérzete van, nehéz kivágni. És ha benne hagysz egy gyökeret a földben, akkor tuti, hogy kihajt.
Hatvannégy éves vagyok. A lányom harminckettő, az anyósom kilencvenhat. Pont harminckét év van közöttünk.
A meggyfánál csak a fügefa gyökerei erősebbek. Összeállnak egy csomóba, akár a kőszikla, olyanok. Péter, akire Krisztus egyháza épült.
Most olvasom, hogy az egész emberiség beleférne egy Badacsony-méretű hegybe. Egy jó nagy kősziklába. Nem mindegy, ki mellé kerülsz: leprás vénasszony hegyes könyöke nyomakodik az oldaladba, vagy valami csinos és egészséges fiatal. Vagy a feleségem. Az már negyvenkét éve. Vele vagyok a legszívesebben, vagy úgy is mondhatnám, hogy őt viselem el a legjobban. Ő simuljon az oldalamba. Mert kezdek hasonlóvá válni egy kősziklához, de sajnos nem Szent Péter-i értelemben. Nehezen mozdulok, hajolni sem tudok már úgy, ahogy régen. Főleg bal felé nem megy, a bal csípőm elkopott, és közben meszesedik.
Van egy pont az életben, amikor az ember már nem a haláltól fél, hanem az élettől. Először gondolom erről a mondatomról, hogy hű, de bölcs vagyok, pedig ez nem újdonság. A hinduk és a buddhisták sem a haláltól félnek, hanem az újraszületéstől. Mi vajon újraszületünk? A kisebbik lányom, aki most harminckettő, mikor kicsi volt, gyakran megkérdezte a feleségemtől: Ha újraszülök, akkor is te leszel a mamám? Így mondta: újraszülök.
Gyakran járok fel a Kálváriára. A miénk itt, Hidegkúton nem olyan templom előtti laza sétálgatás, nálunk egész hegy van. A Kálvária-hegy.
Ott szoktam imádkozni. Templomban szerintem még soha nem imádkoztam, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a hívők szoktak. Nem mondtam el soha a miatyánkot. Ellenben itt, a szabad ég alatt, ahol a megfeszítettet úgy ábrázolta a szobrász, hogy felfelé néz, valahová a felhők felé, szóval itt a ragyogó májusi kék ég alatt elmondom. Ő, mondjuk, kritizál, szerinte nem tudom jól a szöveget. Hibázok. Röhög rajtam. Nem mondhatom, hogy az Isten se törődik velem.
Miatyánk, segítsd meg a lányomat. Adj neki gyermekáldást, vedd rá a barátját, hogy ő is akarja. Ez most talán a legnagyobb gondom. Tulajdonképpen szép az élet, ha csak ennyi van. Ennyi gond. Anyám már jó öreg volt, amikor elment panaszkodni az orvoshoz, hogy reggelenként izzad.
– Hány éves maga asszonyom? – kérdezte a doki.
– Nyolcvanhét.
– Na látja. És még csak izzad reggelenként.
Hát ez legyen a legnagyobb baj. Hogy tele van a föld gyökérrel. Pedig már nincs is tele. Sőt. Kibányásztam mindet. És a helyén homokozó van, az unokámnak. A nagyobbik lányom gyermeke. Szép az élet, én mondom.
Hatvannégy éves vagyok. A kisebbik lányom harminckettő, az anyósom kilencvenhat. Pont harminckét év van közöttünk. Az unokám és én közöttem viszont hatvanhárom év. Páratlan szám. Valami nem stimmel itt.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.