

A nyolcadik napon Ráhel levetette a megszaggatott ruhát, megfésülködött és megfürdött. A ház mögül, ahol kiöntötte a vizet, a Koponyahegyre látott: a kopár hegyoldal derekán két göcsörtös olajfa kapaszkodott az égbe, s a vesztőhelyen, ahol pár napja még a keresztek álltak, néhány távoli alak lépdelt lassan.
Ráhel visszament a házba, kitakarította a tűzhelyből a hét napja kihűlt hamut. A liszt elfogyott, a sót pedig hiába kereste, képtelen volt visszaemlékezni, hová tette. Lassú léptekkel kiballagott a piacra: fekete ruhája szegélye kígyót húzott maga után a porban, szemét szúrta a délelőtti fény.
Lisztet és sót vett, és hallgatta, ahogy Mojse a mészáros feleségével fecseg, miközben kiméri a sót. Azt beszélték, a só ára emelkedett, a csirkéé viszont leesett, a rómaiak letartóztatták Mojse nagynénjének a férjét, és a názéreti tanító feltámadt halottaiból. A mészáros felesége Ráhelre nézett, s egyszerre elharapta a mondatot.
Ráhel hazament, elpakolta a lisztet és a sót, kisöpörte a fia üres szobáját, majd a maga szűk hálókamráját is. Odakint azt beszélték, az ember fia legyőzte a halált. Ráhel letörölte az asztalt, megigazgatta a két széket, aztán leült, és csak nézte a másikat, az üreset.
A következő héten már nem fordultak el, nem hallgattak el váratlanul, mikor megjelent.
– Melyik volt a te fiad? – kérdezte a mészáros felesége, miközben csirkét bontott egy fényesre kopott peremű, keresztül-kasul szabdalt deszkán. – Amelyik káromolta, vagy amelyik imádkozott?
Ráhel csak nézett rá szótlanul, aztán lesütötte a szemét, a fürge ujjakat figyelte, ahogy a csirke mellcsontjába markolnak, míg a bőr apró barázdáiban megül a vér.
– No, csak kérdezem. Mert nem mindegy, hogyan halt meg, nem igaz? A másodiknak azt ígérte a tanító, hogy vele lesz a paradicsomban. Várj, és a csirkével mi lesz?
Otthon ismét kiment a ház mögé, ahol a Koponyahegy íve kiharapott egy darabot az izzó égből, és nézte a sápadt sziklákat, a göcsörtös olajfákat. A fia arcát látta a kereszten, a kíntól eltorzult vonásokat, a könnyeket – hogy beszélt-e, szólt-e a tanítóval, mintha a kút mellett fecsegnének, ahogy a mészáros felesége elképzeli, arra nem emlékezett. Csak arra, hogy sírt a fia: némán, mert a halál keze kiszorította a levegőt ziháló mellkasából.
– Nem mindegy? – kérdezte fennhangon Ráhel, és azt kívánta, bár arcul ütötte volna a mészáros feleségét. – Mit számít? Ha neked semmi a halál, add vissza a fiamat! Jahve, ha hallasz, add vissza őt!
Az ég néma maradt, csak a Koponyahegy sziklái remegtek a déli forróságban, és egy közeli házon zörrent egy zsalu, talán mert a szomszéd meghallotta istenkáromló kiáltását.
Ráhel egy pillanatig ökölbe szorított kézzel állt a ház mögött, aztán lassan lehajtotta a fejét és visszament a szobába. Leült, nézte a fia üres székét.
– Ha ott vagy, ha vagy egyáltalán – mondta végül a semmibe – elkéstél.
De válasz nem érkezett, s mikor Ráhel az asztalra borult és sírni kezdett, egyedül volt.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.