A mozaikot labirintus rejti, hogy ne leljen rá, csak aki méltó. Nem az a labirintus, melyben mindannyian tévelygünk, s amit akár életnek is nevezhetünk, hanem egy szűkebb, amelyben nemcsak folyosók és szobák tekerednek egymásba, de a tér és az idő is. A falak egyben ablakok, a padló kupola, a tető pedig szélcsendes tengeren tükröződő égbolt legmélyebb pontja.
A mozaik talán a padlón kúszik végig, talán beborít minden felületet, talán épp csak elfér az ember tenyerében. Nem szentek hosszúra nyúlt aszkétaképét ábrázolja, nem vadászjelenetet vagy az istenek buja orgiáját: a mindenséget képezi le, hogy aki rátekint, egy pillantással átfoghasson és megérthessen mindent.
A fiú nem az első volt, aki a mozaikot kereste: sokan kutattak utána, sokan be is léptek a labirintusba, de nem volt senki, aki azt merte volna állítani, hogy megtalálta. A fiú arra gondolt, talán azért, mert az odavezető út túl hosszú, hogy visszafelé is végigjárja bárki. Parányi csónakjában megmászta az óceán zöld hullámhegyeit, ringó tevéjén végighajózott a sivatagon, sebzett ujjaival felkapaszkodott a hegyek szürke hátára, s mikor már a földteke minden más zugát átkutatta, rábukkant a völgyre, mely a labirintus bejáratát rejtette.
Alacsony ajtó volt, melyet egyenesen a sziklába vágott egy láthatatlan kéz. Nem őrizte zár vagy lakat, csupán két tépett lombú, ezüstös levelű fácska, melyek keservesen kapaszkodtak a hegy viharok csiszolta oldalába. A fiú fáklyát gyújtott, s belépett az ajtón.
Odabent nem volt sem hideg, sem meleg, nem volt sem világos, sem sötét. Az első folyosó egyenes volt, s egy mély kúthoz vezetett, melyből az ég kékje pislogott vissza a fiúra. Vizet húzott, ivott, aztán keresni kezdte a mozaikot.
A labirintus légiónyi szobából és folyosóból állt. Voltak négy-, öt- és hatszögletű szobák, simára csiszolt falú kerekek és barlangterem-kidolgozatlanok, szűk lyukak és boltozatos termek. Voltak egyenes és kanyargós folyosók, keskeny csigalépcsők és széles sugárutak, létrák, rámpák és csúszdák. Voltak szobák, melyek füsttel voltak tele, folyosók, amelyek vízzel, és ajtók, melyek tüskés indákkal.
A fiú talált egy szobát, melynek falát harminckét oldalúra csiszolt drágakövekkel rakták ki, és arra vesztegetett egy napot, hogy hiábavalóan próbáljon kifeszegetni legalább egyet a foglalatából. Talált egy másik szobát, melynek a falán ezernyi tükör lógott, és ismét elvesztegetett egy napot, míg azt kereste, melyik tükör mögött rejtőzik az ajtó, melyen bejött, s melyet botorul becsukott maga mögött. Talált egy harmadik szobát, mely egyetlen képtől eltekintve üres volt: a keretből halott szerelmese nézett rá vissza, s a fiú ismét elvesztegetett egy napot, míg a festmény előtt térdelt és beszélt a rezzenetlen alakhoz.
Visszatért a kúthoz, melyből az éjjeli égbolt ismeretlen csillagképei ragyogtak rá, vizet húzott, ivott, és tovább kereste a mozaikot.
Talált egy szobát, melyben minden méretű és fajtájú kés úszkált a levegőben, mint egy békés, ezüstös halraj. Talált egy szobát, melyben ezer szemüveg pislogott rá meglepetten. Talált egy szobát, mely dugig volt visszhangokkal, és egy másikat, amit megtöltöttek a légbe olvadt színek. Tapétákat hántott le a falakról, festéket kapart le, vakolatot vert le és a padlón, falakon, mennyezeten végigfutó mintákat követett abban a reményben, hogy végre megleli a mozaikot.
Visszatért a kúthoz, melyben sápadtan derengett egy idegen arca. Megriadt, amikor rádöbbent, a tükörképét látja. Vizet húzott, ivott, és tovább kereste a mozaikot.
Talált szobákat, ahol vaskos amforákban őrizték anyja kenyerének az illatát, ellenségei gúnykacaját, rég elfeledett gyerekkorának ismeretlen nyelvű dalait. Talált könyveket, tekercseket, agyagtáblákat, vésett köveket és falfestményeket, melyekből megtudta, hogy hívták az országokat, melyeket az ősidőkben elnyelt a tenger, mi a hat vezérlőszó, mellyel igába hajthatja a démonokat, és miféle betűkkel írhatja le minden élő és élettelen dolog igaz nevét. Megtudta, hogy a világon minden tükör össze van kötve egymással, s aki érti a módját, átjárhat egyikből a másikba, mintha csak egy ajtón lépne át. Megtudta, hogy vannak a világon utak, melyek máshová vezetnek éjjel és nappal, vagy ha csukott szemmel sétál végig rajtuk az ember, vagy ha esik az eső, vagy ha köd borítja be az ismerős árokpartot, mérföldköveket, tövisbokrokat.
Visszatért a kúthoz, melyben súlyos sárga sajtként süllyedt el a hold, vizet húzott, ivott, és tovább kereste a mozaikot.
Járt szobákban, amik emlékekből voltak, és járt szobában, amik látomásokból. Látta gyöngysorként lefutni életét, míg elszakadt, s a gyöngyök csengve gurultak szét a padlón. Látta magát porszemnek a csillagok között, s esetlen óriásnak, aki ripityára tört mindent, ami után kinyújtotta kezét. Látta leperegni az évezredeket, kietlen sivataggá válni a szántóföldeket, kiégett rommá a városokat. Káromkodott, sírt, nevetett, imádkozott, aztán kifogyott a szavakból, a hangokból, a vicsorokból és a mosolyokból, s végül kifogyott az erőből és a vágyból is, hogy tovább keresse a mozaikot.
Visszatért a kúthoz. A nap pontosan felette állt, a sugarak töretlenül hatoltak át a kristálytiszta vízen. A fiú lefelé bámult: a kút fenekén ott örvénylett a mozaik.
Vizet húzott, ivott, és nézte a mindenség igaz képét.
Aztán elhagyta a labirintust, hogy hazatérjen, és soha senkinek egy szót se szóljon arról, mit látott.
