Az irodai szkennerünk elképesztően lassú. Ha magára hagyhatnád mindazzal, amit be akarsz szkennelni, és elmennél ebédszünetre, még egy kávé és egy süti is beleférne, és amikor visszaérsz, a szkenner valószínűleg még mindig nem lenne kész. Csakhogy nem hagyhatod magára: a lassúság egyik oka ugyanis az, hogy a konstrukció lényegében kőkorszaki, és neked kell folyamatosan cserélgetned a lapokat.
Ez általában nem okoz különösebb problémát. Mikor azonban a főnök azzal ad ide egy szerződést, hogy két órával ezelőtt kellett volna kész lennie, csak elfelejtette – amit az ügyfélnek természetesen úgy fog továbbadni, hogy én elfelejtettem –, úgyhogy most azonnal szkenneljem be az aláírt példányokat, és az azonnalt úgy érti, hogy fénysebességgel, na, akkor aztán tényleg az idegeimre megy a lassúság.
Pláne, hogy mikor megérkezem a szkennerhez, és lihegve beesem a beugrójába, a szkenner foglalt. (És igen, annak a dögnek külön beugrója van, ahol úgy trónol egy kisasztalon, mintha arra várna, hogy sört, gyümölcsöket és lábasjószágot áldozzunk neki.) Herényi ácsorog mellette egy akkora paksaméta papírral, amivel az egész irodát ki lehetne tapétázni, és úgy öleli magához a lapokat, mintha a Trónok harca utolsó kötetéhez jutott volna hozzá.
Talán, mert fél karjával a papírköteget dajkálja, Herényi meglehetősen lassan szkennel, mintha minden lap átfordítása bonyolult és kockázatos művelet lenne. Mivel a köszönés után ügyet sem vetett rám, visszafogottan köhécselek egy kicsit, hogy el ne felejtse, milyen türelmetlenül toporgok a háta mögött. Semmi reakció: Herényi mozdulatainak sebessége nagyjából a tektonikus mozgásokéval esik egybe.
Néhány oldal és öt gyötrelmesen hosszú perc elteltével Herényi végzett a szkenneléssel, és a PDF-dokumentumot ellenőrzi. Legszívesebben megráznám, de hősiesen kitartok, és emlékeztetem magam, hogy most már mindjárt végez. Nem lehet az egész napot egyetlen PDF fölött tölteni!
Végtelen rémületemre azt kell látnom, hogy miután minden oldalt kimerítően ellenőrzött, Herényi újra a szkenner felé fordul, és komótos mozdulatokkal leválasztja paksamétájáról az első oldalt.
– Azt mind be fogja szkennelni?
Nem is válaszol, csak bólint, annyira leköti a figyelmét, hogy századmilliméter pontossággal igazítsa a lapot a szkenner üvegfedelére.
– Nem engedne előre? Csak két oldalam van, de az nagyon sürgős.
Herényi egy utolsót igazít a lapon, aztán megrázza a fejét.
– Én is kivártam a soromat. Ez a rend.
– Igen, de ez tényleg sürgős, Rügner azt mondta, már két órával ezelőtt kész kellett volna lennie, és nagyon gyorsan megleszek. Csak két oldal!
Herényi beindítja a szkennelést, és tovább rázza a fejét, mintha egy idegesítő légy lennék, amit el akar hessegetni.
– Én is vártam. Ne akarjon elém vágni.
Herényi szkennel, én pedig csak azért nem kezdem a falat kaparni, mert Rügner képes lenne kifizettetni velem az újrafestést.
Ismét áttanulmányozom a szerződést, csak hogy csináljak valamit. Mire végigolvasom a két oldalt, Herényi egy oldalnyit halad. Gyűrögetni kezdem a szerződés sarkát, aztán gyorsan abbahagyom.
A szőnyeg szürke foltjait figyelem, és győzködöm magam, hogy nem gyűlölöm Herényit, hiszen tulajdonképpen nem is ismerem, és lehet, hogy más helyzetekben nagyon rendes ember. Biztos van olyan párhuzamos univerzum, ahol nem ilyen elviselhetetlen. És lehet, hogy rossz napja van. Lehet, hogy őt is egész délelőtt cseszegette a főnöke.
Lassan negyedórája állok mellette, és úgy tűnik, alig haladt valamit. A papírokra sandítok, amiket szkennel: végtelen táblázatok és számsorok. Némelyik lap széle már sárgul.
– Mi ez a kupac?
– A vállalat éves mérlegei 1979 és 1992 között.
– Hogy kerültek ezek most elő? Adóhatósági ellenőrzés?
Az adóhatóságból simán kinézem, hogy előszedeti velünk a harminc évvel ezelőtti dokumentumokat. Pedig az is csoda, hogy egyáltalán megvannak!
– Nem, én akarom őket digitalizálni. A rend kedvéért. Ki tudja, mikor lesz rájuk szükség, és a papíralapú dokumentáció túl könnyen megsérül vagy elvész.
– És ez volt annyira sürgős, hogy nem tudott előreengedni?
– Miért olyan türelmetlen? Ez elvi kérdés. Sorban állunk, és szépen megvárjuk, ahogy az előbb érkezettek végeznek. Ennyi illemet már egy általános iskolás is tud.
Nem válaszolok, mert attól tartok, hogy olyan szavakkal illetném Herényit, amiktől rég halott anyám is megfordulna a sírjában. Kis ideig küzdök magammal, hogy megőrizzem a némaságom, aztán ismét az órámra pillantok: húsz perc. Rügner le fogja tépni a fejem, aztán vagdalt húst csinál a májamból.
Herényi lassan, komótosan kicserél egy lapot, megigazítja az üveglapon, aztán felveszi, ellenőrzi, hogy a jó irányba tette-e le, és ismét igazgatni kezdi.
Huszonöt perc. Rügner pálcikára fogja szúrni a szemgolyóimat, hogy a vállalati partikon azzal kavargathassa a koktélját.
Javasolni fogom, hogy vegyünk még egy szkennert. Vagy még kettőt. A legújabb modellt, amibe csak bevágod felül az összes papírt, és automatikusan végigszkenneli mindegyik lap mindkét oldalát. És azt is javasolni fogom, hogy rúgják ki Herényit. Lehetőleg egy ötödik emeleti ablakból.
– Nem tudna sietni egy kicsit?
Semmi válasz, csak egy helytelenítő fejcsóválás. Herényi szkennel, és ahhoz képest, hogy figyelme hány százalékát szenteli a feladatnak, megdöbbentően lassan halad.
És aztán végre, végre, fél óra elteltével eljut az utolsó oldalig.
Összeigazítja a paksamétát a kezében, és ismét magához öleli, mintha egy csecsemőt szorítana girhes mellkasához. Aztán ahelyett, hogy végre odébb lépne a szkenner elől, ellenőrizni kezdi a PDF-et a szkenner kis kijelzőjén.
– Nem tudná a számítógépén ellenőrizni? Addig én végre elvégezhetném a munkámat.
– Nem értem, miért olyan türelmetlen! Egyesek nem tudnak felnőtt ember módjára viselkedni – Herényi közelebb hajol a kijelzőhöz. – Ó, a negyedik oldalon belógott az ujjam a margóra – Cicceg. – Most kezdhetem elölről.
És ez volt az a pont, bíró úr, ahol felkaptam a szkennert, és agyonütöttem vele Herényit.
