

Az egész ügy során csak egy hibát követtem el, egyetlen apró, lényegtelen hibát. Vettem egy dinnyét.
Na jó, a dinnye talán még bocsánatos bűn lett volna. Miután azonban megvettem, leraktam a garázsban a sarokba, aztán tökéletesen megfeledkeztem róla. Akkor még nem sejtettem: a pokolba vezető út nem jó szándékkal, hanem elfelejtett dinnyékkel van kikövezve.
Vagy két héttel később átható bűz kezdett terjengeni a garázsban. Ezt egy ideig a szomszéd kukájának tulajdonítottam, amit rendszeresen az én kapum elé rakott ki. Egy meleg, augusztusi napon azonban a szag elérte azt a szintet, hogy már nem lehetett arra fogni. Nekiindultam, hogy felderítsem a bűz forrását, és megtaláltam a sarokban, a kocsi mögött oszladozó dinnyét.
Először úgy döntöttem, hogy lelakatolom a garázst, és úgy teszek, mintha az egész helyiség nem is létezett volna soha. Mivel azonban úgy éreztem, a dinnyével összezárt kocsim a zárt ajtón át is szemrehányóan meregette rám a fényszóróit, végül összeszedtem magam, és támadást indítottam a maradványok ellen.
A dinnye, ami bő egy hónappal ezelőtt fényes, kemény, zöld héjjal büszkélkedhetett, most úgy nézett ki, mint egy idegen faj radioaktív tojása egy ócska horrorfilmben. A meghatározhatatlan színű és állagú felszínt penészfoltok és folyóssá rohadt bemélyedések tarkították, a padlón pedig ragacsos, vörös tócsa növekedett.
Először egy vastag nejlonzacskóba akartam gördíteni, de fel kellett fedeznem, hogy a dinnye állaga semmiféle mozgatást nem tesz lehetővé. Egy pokoli negyedóra után végül sikerült az egészet felmosórongyokba csomagolni, és beügyeskedni két nejlonzacskóba. Feltöröltem a padlón maradt mocsok nagyját, majd – azzal a gondolattal, hogy később visszatérek fertőtleníteni és sugármentesíteni a garázst – összekötöttem az egész szagos csomagot, és elindultam kidobni.
A kukám persze tele volt – előző héten elfelejtettem kirakni. A szomszéd azonban elérhető helyen hagyta a sajátját: épp a kapum előtt, ahogy arra már a múltkor néhány díszesebb jelző kíséretében felhívtam a figyelmét. A kukához osontam, körbelestem, és, mivel senki nem volt a közelben, gyorsan beleejtettem a dinnyét.
Már majdnem visszaértem az ajtóhoz, amikor megjelent a szomszéd.
– Maga mit csinál itt?
– Semmit – mondtam, és azonnal legalább tíz kitűnő kifogás jutott eszembe, amik pár másodperccel korábban nagyon jól jöttek volna. – Csak kijöttem sétálni egyet.
A szomszéd felvonta a szemöldökét.
– Maga tíz métert szokott sétálni?
– Meggondoltam magam.
– Á, szóval meggondolta. Pont az én kukám mellett.
– A maga kukája az ajtóm előtt áll! És már a múltkor is mondtam, hogy ne ide tegye.
– Az utcán áll. Az utca pedig mindenkié.
– Ez nem ok arra, hogy más háza előtt tárolja a szemetét!
– Még ha az én szemetem lenne! – Eddig az ajtaja mellett lappangott, de most előretört, és lecövekelt a kuka mellett. – Láttam, hogy ide dobja!
Felcsapta a kuka fedelét, és közszemlére tette a dinnyém zacskóját. A kinti fényben még szörnyűbben festett: a rongyokon vörös és barna foltok ütöttek át, amikre szottyosan tapadt a nejlon. A szomszéd kiemelte a kukából, és nyújtott karral, hogy minél messzebb legyen tőle, felém tartotta.
– Vigye innen!
– Viszi a halál! Épp elég macerás volt a kukáig eljuttatni!
– Márpedig itt nem hagyhatja!
A szomszéd megindult felém, én pedig karba tettem a kezem.
– Csak figyeljen!
– Vegye vissza! Nem hagyom, hogy az én tisztességes kukámba rakja a rémtettei bizonyítékát!
– Na, azért ne túlozzon.
Felháborodottan meglengette a kezét, mire a zacskóból vörös szmötyi kezdett csöpögni.
– Ha azt hiszi, megfélemlíthet, és hagyom, hogy levágott fejeket rakjon a kukámba, nagyon téved! Vegye csak vissza, maga pszichopata!
Megdermedtem a döbbenettől, és a szomszéd ezt kihasználva gyorsan mellettem termett, és a kezembe nyomta a szatyrot. Kénytelen voltam megfogni, hogy ne lökje egyszerűen a mellkasomnak.
– Vegye csak szépen vissza!
– Miket feltételez maga rólam?
– Ha a lelkiismerete nem tiltakozik az ellen, hogy a szemétre vesse az áldozatai fejét, majd én fogok! Pláne, hogy még csak nem is a saját szemetébe! Hé, mire készül? Meg ne próbálja!
A monológ közben felemeltem a szivárgó szatyrot, és gondosan céloztam. A szomszéd hátrálni kezdett. Megpróbáltam mániákus vigyort villantani rá. Az elszörnyedt arckifejezéséből ítélve jobban sikerült, mint amire számítottam.
– Kapja el!
Odadobtam neki a zacskót, de ő egy kiáltással félreugrott. A dinnye átvitorlázott a kuka fölött, és nedves csattanással ért földet a szomszéd küszöbén, ahol a zacskó kiszakadt, és a rothadó, vöröses massza szanaszét fröcskölt.
– Látja, csak egy rohadt…
Nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a mondatot. A szomszéd hullazöldre sápadt, és mire a dinnye utolsó cseppjei is lecsorogtak a lábtörlőjére, eszméletlenül terült el.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.