

Kislány koromban kétszer láttam a tengert. Először öt-, majd hétévesen fordultam meg a Krím félszigeten, a fekete-tengeri nyaralóhelyen. Jó volt a homokban játszani, kagylókat gyűjteni és főtt garnélát enni papírzacskóból. A legszórakoztatóbb, megunhatatlan és abbahagyhatatlan elfoglaltságom mégis a hullámokban ugrálás lett. A strandra érkezéskor kezdtem, s folytattam kis megszakításokkal egészen addig a pillanatig, míg a hazatérés többé nem volt elodázható. Nem féltem a hullámoktól, figyeltem hosszan őket, felvettem a ritmusukat, csaknem barátságot kötöttem velük. A kis hullámokban aprókat szökdécseltem, a nagyokat gondos előkészület után, erőt gyűjtve ugrottam át.
A napok egyforma pergésébe két esemény hozott izgalmat. Az egyik izgalom kellemes bizsergés formájában jelentkezett, mellkas tájékon. „Ócseregy, ócseregy, gyágyá prijéhál!”, hangzott a kiáltás, hogy álljanak az emberek sorba, mert megjött a bácsi. A fényképész kiáltozott a víz szélén haladva, várva, hogy szép summákért megörökíthesse a strandolókat. Én pedig remegtem a boldogságtól, hogy igazi, színes fénykép készülhet rólunk, amit mindjárt meg is lehet tekinteni. A másik izgalom a gyomromban érződött, fájó szorításként. Amikor anyám úszni ment, a parton álltam, és torkom szakadtából ordítottam, hogy „Anya, anya, gyere vissza!” Anyám nem a parthoz közel bolondozott-kergetőzött a hullámokkal, hanem belevetette magát a mély vízbe, s csak a feje látszott ki, távolról pedig már az sem. Azok a hullámok mégiscsak félelmetesek voltak.
Felnőttként újra láttam a tengert. Újra játszottam a homokban, újra gyűjtöttem kagylókat, s újra ugráltam a hullámokban. Ám ezeket a hullámokat nem lehetett átugrani, sem kiismerni a ritmusukat, vagy velük barátságot kötni. Magasak voltak, vadak, talán gonoszak is. Úgy hittem, könnyebben megbirkózom velük, ha a sekélyben maradok, lábamat megvetem, és hagyom, hogy kedvükre csapkodjanak fölöttem, körülöttem. Jött is az első, irdatlan erővel. Lecsapott, s engem mint garnéláktól megfosztott papírzacskót döntött le lábamról, sodort magával. Kapaszkodót kerestem, markoltam a homokot, a kagylótörmeléket, a hínárt, mialatt a következő hullám megdobálta a testemet. A harmadiknál már orromon, fülemen, számon fújtam-prüszköltem a sós vizet, a negyediknél térdeim véresre horzsolódtak, szemeim égtek, izmaim fáradni kezdtek.
Akkor két oldalról megmarkolták a karjaimat, és kihúztak a partra. A só- és könnyfátyolon keresztül két fiatalembert láttam. Mosolyogva nyújtottak kezet. „Cristiano”, mondta az egyik. „Ronaldo”, mutatkozott be a másik. Mosolyogni igyekeztem én is, és elhaló hangon suttogtam: „Obrigada”. Erőm elhagyott, szemem lecsukódott, távolról hallottam csak a két fiú hangját. „Apa, miért beszél anya portugálul?”, kérdezte mutáló kamaszhangon az egyik. S felelt rá rekedt férfihangon a másik: „Talán túl erősen csapta meg a hullám. Menj és vegyél neki a bejárat melletti büfében egy pastéis-t.”
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.