Gerzsenyi Gabriella: Mese a medvéről, a répáról és az önkormányzat építészéről

Az egyszeri jogászok építkezni kezdtek. Leendő otthonuk tervezésének egyik kritikus eleme volt, egyáltalán hol helyezkedhet el a ház a telken. Mert – ahogy a régiek mondták – nem úgy megy az, hogy kenjük be sárral. (Főleg, ha a ház könnyűszerkezetes. Még malter sincs, nemhogy sár.) Vannak a településeken különféle arculati szabályzatok, továbbá ezeknél százszor részletesebb szabályok is, mint menet közben megtudták: milyen lehet az ablak, az ajtó, a tető, milyen növényeket lehet ültetni, és így tovább. Szerencse, hogy nem írják elő egységesen a falanszterek építését. Micsoda költség- és időtakarékos megoldás lenne pedig.

Kezdetektől arra vágytak, hogy a házat a telek északi végében helyezzék el, így lehetőséget adva a déli oldalon egy napsütötte kert megalkotására, egy helyes tó létesítésére, és a család intim szférájának megőrzésére. Nehogy már az utcán elhaladók a szájukba bámuljanak bele, vagy ne adj’ Isten, bedobjanak valamit az ablakon, ahogy a régiek mondogatták.

Sejthető volt, hogy nem lesz pofonegyszerű az elképzelésüket keresztülvinni. Már a telek megvásárlása körüli puhatolózás során egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó álláspontokkal találkoztak. A helyi főépítész mindenképpen azon a véleményen volt, hogy a háznak a telek elején kell lennie, ráadásul illeszkednie kell az utcában található többi épület vonalához. Csavar a dologban: vonal nincs és nem is volt! A házak az összevisszaság és a cikcakk tökéletes vonalát alkotják.

Az első látványtervek mindenesetre a kérésüknek helyt adva készültek el és kerültek szakmai konzultációra a tervező-építész, a polgármester és az önkormányzati főépítész között. Megállapodás nem született, a kérdést pedig tervtanács elé kell utalni – jelentette be a megbeszélést követően gyászos arccal a tervező. Gyászos arcát csak a telefonban hallott fátyolos hangja alapján képzelték el.

Hm, most mi a teendő? Egyáltalán, mi fán terem a tervtanács? Mit árthat vagy használhat? Hol lehet a dolognak utánanézni? Kit érdemes megkérdezni? Elővették ismeretségi körük minden szóba jöhető tagját. Beszéltek nyugalmazott építésszel, másik önkormányzatnál építészként dolgozó szomszéddal, megint másik önkormányzat illetékesével, az illetékes építési hatóság vezetőjével, az illetékes illetékesével és mindezeknek különböző variációival. Elolvasták a szóba jöhető törvényi, kormány- és önkormányzati rendeletekett, a helyi építési szabályzatot és a településképi kézikönyvet, bírósági eseteket. Megnézték az utcát ábrázoló műholdképeket, lemérték a házak úttesttől való távolságát. E beszélgetések és kutatómunka eredményeként először is írtak egy szívhez szóló levelet a polgármesternek és a főépítésznek, ismertetve álláspontjukat, és kérve egy újabb egyeztetési kör lefolytatását.

Sikerült megállapodni egy szeptember végén (igen, amikor még nyílnak a völgyben a mindenféle gazok és az allergiások rohamokkal küzdenek) tartandó videókonferencia lebonyolításában. (Megállapodás alatt az értendő, hogy a polgármester javasolta, az egyszeri jogászok pedig eperfát megszégyenítő buzgalommal bólingattak.) Egyikük több napig készült, újraolvasta a jogszabályokat, újravizsgálta a műholdképeket, jegyzetelt, számolgatott. Másikuk csak aznap reggel kezdett érdemben készülni a beszélgetésre: diszkrét smink, rózsaszín blúz (egy stíluskalauz szerint tipikusan ez a feleség színe a válóperes tárgyaláson). Mintha csak saját büntetőjogi tárgyalásuk előtt: sorra vették a szerepeket, a lehetséges válaszokat, a kompromisszumos megoldási javaslatokat.

El is kezdődött terv szerint a megbeszélés. Az egyszeri jogászok elmondták a gondosan megtervezett expozét, ami nemcsak közelmúltbeli pozitív híreket tartalmazott a falu életéből, hanem gondolatokat Magyarország napenergiából származó villanyáram-termeléséről, amihez ők is szívesen hozzájárulnak, és előre is megköszönik az ebben való segítő közreműködést. A polgármester és a főépítész barátságos fejbillentésekkel hallgatták végig, s végül elismerték, hogy nincs is mihez illeszkedni. Az egyszeri jogászok egyike zavartan rendezgette az előtte tornyosuló, aláhúzásokkal tarkított jogszabályhalmazt, másikuk pedig rózsaszín blúzának mandzsettájába törölte rúzsos száját.

A történet egy viccel és egy orosz mesével rokonítható. A mese a répáról szól, amit egy gyereknek ki kellene húznia, de nem bírja egyedül, ezért segítséget kér. A végén már a fél falu húzza egymásba kapaszkodva, míg a répa enged. A vicc pedig nem más, mint a medve halállistája. Aki nem hiszi, kérdezze meg az illetékeseket.