

– Fáradj be, kedvesem. Milyen jó színben vagy! – áradozott Inge, s előzékenyen oldalt állt, hogy barátnőjét előreengedje.
Margot nem jött zavarba a bóktól: – Köszönöm, örülök, hogy így látod, tudod, a vidéki levegő csodákra képes. Két egész hetet töltöttem a tengerparton, naponta háromszor sétáltam legalább egy órát, sőt futni sem voltam rest, mesés a táj Ljungskilében.
– Erre parancsolj, drágám – udvariaskodott tovább Inge, s a kert árnyas sarka felé vette az irányt. – Ugye, hogy megszépült itt minden, amióta legutóbb nálunk jártál? Fél év nagy idő.
– Ó, igen, s neked bizonyára nem is hiányzik, hogy elhagyd a kertet, ha sétálni vágysz.
– Elég nagy a terület, kétségtelen. Csakhogy néha társaságra vágyom. Egy szimpatikus úr lakik a szomszédban, bizonyos Jens. Ha látom, hogy nekiindul, nem habozok csatlakozni hozzá. Jut eszembe, áthívtam őt is a mai uzsonnára. Ugye nem bánod, drágám?
– Á, dehogy, ez igazán remek – bólogatott Margot. – Örömmel ismerkedem, főleg jóvágású fiúkkal – tette hozzá kacsintva.
A nyitva hagyott kertkapun ekkor lépett be Jens. Nem volt egyedül. – Csókjaim a hölgyeknek, hadd mutassam be az unokaöcsémet, Kallét. Itt lakik ő is Uppsalában, a szomszéd kerületben, de ezt a hétvégét nálam tölti.
– Nagyon örvendek – rebegte Margot, és sűrűn pislogott előbb Jens, majd Kalle felé.
– Parancsoljanak frissítőket – kínálta a vendégeket Inge. – Remek víz jön a kutunkból, kitűnően oltja a szomjat. Hozok egy kis harapnivalót is.
Visszatértekor Jenshez fordult: – Hallotta, kedves szomszéd, hogy Nilssonnak megint új barátnője van? Ha jól tudom, hármas ikreket szült neki. Igaz lehet?
– Nilsson? – kapta fel a fejét Margot. – Csak nem az a Nilsson?!
– Talán ismeri kegyed? – tudakolta Jens. – Innen a harmadik ház az övé. Nem fiatal már, mégis úgy odavannak érte a nők. Szinte mindenkivel volt dolga a környéken. Maga sem tudná megmondani a kölykeinek számát. – És megvetően legyintett.
Inge apró köröket írt le. – Hát hogyne, Margot drágám, hiszen ismered. Neked is udvarolt, amikor még itt laktál közöttünk.
Margot elengedte a füle mellett a megjegyzést, és Kalle mellé húzódott. – A fiatalember ugyebár gyakran szokott futni? Látszik a testfelépítésén. Egyszer eljöhetne velem a tengerpartra, rendkívüli élmény, kora reggel a homokban, a felkelő nap sugarainál.
A flörtölés áldozatává vált fiú zavartan kortyolt a vízből. Valóban remek íze volt.
Jens azonban, kissé otrombán, tovább ütötte a vasat: – Talán inkább Nilssont kellene elhívnia magácskának futni. Az a kényelmes életvitelével egyre terebélyesebb. Nemhogy futni, sétálni is alig látom. Autón hozzák-viszik. Akkora pocakot eresztett az elmúlt hónapokban, mintha ő hordta volna az utódokat, nem pedig az asszonya.
– Jaj, kérem, ne beszéljünk erről a Nilssonról! – húzta fel fintorogva az orrát Margot, majd hirtelen megvidámodva szájába kapta az előttük heverő csontok legszaftosabbikát, és sűrű farokcsóválás közepette rágni kezdte.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.