

Korán felkeltem aznap reggel. A ház előtti lámpa bevilágította a konyhát. Hosszú hetekig dolgoztak a munkások, míg az egész utcában felállították az új oszlopokat. Nem vettem rögtön észre, hogy a lámpák eltűntek egyetlen éjszaka alatt. Helyettük okostelefonok szórták a fényt. Hatalmas képernyőiken üzenetek. Elolvastam a legközelebb lévő szöveget: „Jelezz, ha sikerült elszabadulnod, várlak a szokott helyen.”
Kávét akartam főzni. Vizet engedtem a kotyogósba, telekanalaztam a szűrőt. Nem vettem rögtön észre, hogy nem kávét kanalazok. A doboz még őrizte az illatot, becsapta az orromat. Föld volt. Nedves, ragadós föld. Benne vékony, rózsaszínű földigiliszták tekeregtek. A kávéfőző gépi hangon megszólalt: „Önnek nyolc nemfogadott hívása volt.” Ismeretlen telefonszámokat sorolt.
Rántottát akartam sütni. Megnyitottam a gázt, felütöttem a tojásokat, belefolyattam őket a serpenyőbe. Fakanállal elkevertem a sárgáját a fehérjével. Nem vettem rögtön észre, hogy nem tojásokat kavargatok. Hányás volt a serpenyőben. Savanykás, alkoholos szagú emberi okádék. Néhol átlátszó és folyékony, máshol sötétebb és darabos.
Zuhanyozni akartam. Kibújtam a pizsamámból, beléptem az üvegfal mögé, a vízsugarat a vállamra irányítottam. Nem vettem rögtön észre, hogy nem tiszta víz jön az apró lyukakból. Állott víz volt, rozsdás színű. Termálfürdők kénes szagát hozta. Miután elzártam a csapot, barna hártya ült meg rajtam.
Dolgozni akartam. Elindítottam a szövegszerkesztőt, gépelni kezdtem. Nem vettem rögtön észre, hogy nem billentyűket ütögetek. Fekete bogarak páncélján kopogtak a körmeim. Némelyik bogár hátán minta rajzolódott ki. Férfipecsétgyűrűk, mandzsettagombok mintái. Az egér hosszú, kacskaringós farka a csatlakozóig vezetett. Durva szőrrel borított lapos teste idegesen rángatózott a tenyerem alatt.
Sétálni akartam. Kiléptem a kerti kiskapun, a folyó felé vettem az irányt. Az ösvényen csikorogtak a kavicsok a talpam alatt. Nem vettem rögtön észre, hogy nem kavicsok csikorognak. Üres csigaházak, kagylóhéjak, elhalt koralldarabok, tengeri sünök meszes vázai voltak. Később tollak, apró csontok, madártetemek közt lépkedtem. A csontok egyre nagyobbak lettek. Emlősök, bundák, szemgolyók, véres húscafatok kerültek utamba.
Visszafordultam. A fákon aranylott a lomb, a szél mozgatta ágak zizegtek, hullatták leveleiket. Nem vettem rögtön észre, hogy nem falevelek hullanak. Az izzó hamu, parázsló cigarettacsikkek, szivarvégek megpörkölték a hajamat, belekaptak a ruhámba.
Futásnak eredtem. Lihegve elértem a folyót, hogy felhevült testemet benne lehűtsem. Nem vettem rögtön észre, hogy visszafelé folyik. Nekiiramodott, aztán lelassult, körbe-körbe hömpölygött, ki-kiöntött a partra a roppant, zavaros víztömeg. Tetején farönkök, ágak úsztak. Nem vettem rögtön észre, hogy nem farönkök és ágak lebegnek a vízen. Embereket sodort a folyó, férfiak tetemét, fiatalokat és öregeket, kövéreket és soványakat, ruhátlanokat és felöltözötteket. Némelyiknek ismerős volt az arca, másoknak a bozontos, vörös szakálla, a sarló alakú forradás a vállán, a kígyótetoválás a nyakán. A víz már nem látszott, takarót alkottak rajta a felpüffedt testek. Nekilódultam, és rohantam hazáig.
Otthon olvasni akartam. Kinyitottam a megkezdett könyvet. Nem vettem rögtön észre, hogy a szavak nem értelmes sorrendben követik egymást. A sorok ringásba kezdtek, aztán gyorsult a mozgás, a betűk vad táncban túlszaladtak a papír szélén, felröppentek a levegőbe, cikáztak keresztül-kasul a szobán, szerelmes vallomásokká, üres ígéretekké, hazugságokká, szemrehányásokká álltak össze, belerepültek az arcomba, megszurkáltak, kacagtak sivítva, magas hangon, öblös nevetés lett, röhögésbe csapott át, bömbölő hahotába torzult, végül elfúlt, csak hörgés hallatszott. A szavak sorra lezuhantak a padlóra, ott izegtek-mozogtak tovább, fekete lepelként hullámzottak, betakarták a bútorokat, felkúsztak a falakra és a mennyezetre, az ablakokra és ajtókra, ráborultak a vállamra és inggé, nyakkendővé alakultak, ezerféle kölni és aftershave keverékének émelyítő szagát árasztották.
Aludni akartam. Beléptem a hálószobába, felkapcsoltam az éjjelilámpát. Nem vettem rögtön észre, hogy nem a saját lámpámat kapcsolom. Olcsó szállodák lámpája volt, halványlila fényű, szakadozott ernyőjű. Lefeküdtem. Az ágyban megkerestem a vállad, és ráhajtottam a fejem. Nem vettem rögtön észre, hogy a te oldaladon üres az ágy, nem vagy a helyeden. Elmentél előző este, azt mondtad, nem fogsz visszajönni. Azt is mondtad, nem fogsz velem élni, mert velem nem lehet élni, viszont meghalni még nincs kedved, se velem, se nélkülem. Egyedül feküdtem az ágyban, fejemmel a vállad helyén. Nem vettem rögtön észre, hogy nem ágyban fekszem, hanem sírgödörben.
Meg akartam halni. Lehunytam a szemem és vártam. Nem vettem rögtön észre, hogy már előző este meghaltam, amikor nyugodt léptekkel, egy kisbőrönddel a kezedben kisétáltál az ajtón, és anélkül, hogy visszanéztél volna, azt mondtad halkan: isten veled; én pedig azt válaszoltam: szeretlek, mindig téged szerettelek, csak éppen nem vettem rögtön észre.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.