

Középkori falu. Egy sárkány megtámadja a települést, összedönti a házakat, elégeti az embereket, felfalja az állatokat. A tombolása után csak romok és hullák maradnak. A faluból felrepül az égbe, és a messzeségbe néz.
– Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszosvászon az asztalomon, faricskálok lomhán egy dalon. Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
1944, egy koncentrációs tábor. Meztelen zsidók menetelnek a gázkamrába. Menetüket német katonák figyelik. Néha meglökik egyiket-másikat géppuskájukkal. A menet mellett egy hokedlin náci tiszt ül. Karját combjára támasztja, arcát tenyerébe temeti. Zokog, a vállát rázza. Egy másik náci tiszt magával hoz még egy sámlit, és letelepedik a zokogó náci tiszt mellé.
– Mondd, mi a baj, barátom?
– Meghalt a kicsi lányom… csúf betegségben…
– Ó, hogy történhet ilyen átok! Legutóbb még játszódott a csalitosban!
– Gyors lefolyású kórság…
– De ti óvón vigyáztatok rá! Szeretet, nyugalom, béke vette körbe az angyalt!
– Jaj, deezt ne mondd! Két szemem jobban kezd pityeregni! Két keze közt a játék… Este a bögre tejk… Mindent megadnék, hogy újra lássam!
– Remek ember vagy, barátom! E rút csapást nem érdemli családod! Az élet mindig a legderekabbnak árt!
– Jaj, köszönöm! Szavaid jólesnek eme sorscsapásban… De hát lásd: kisgyerekem úgy hull ki két kezem közül, akár a gyöngy a kagylóbélből!
– Jöjj ide, jöjj na, hozzám!
A másik náci tiszt közelebb húzza a hokedlit, és megölelgeti a náci tisztet.
Tömött metró. Hétköznap reggel, diákok, munkába igyekvők szürke masszája tölti meg a szerelvényt, arcuk nyúzott és érzéketlen. Ritmikusan dülöngélnek a zakatolástól. Csend, csak a jármű alapzaja búg. Egy fiatal nőnek váratlanul, egészen hangosan megszólal a telefonja.
– Kibaszottul szeretlek! Ha nem jössz vissza… öngyilkos leszek! Meghalok, érted, meghalok! Itt állok a Petőfi hídon, és…
A fiatal nő gyorsan, kapkodva lenémítja a telefonját. A szerelvényben visszaáll a csend.
Lépcsőház. Egy öregember lépcsőzik felfelé. Nagyon lassan veszi a fokokat, éppen hogy csak fel tud kapaszkodni. Hangosan nyög hozzá. Amikor felér az egyik fordulóra, megrogynak a lábai, összeesik, a földön kuporog. Az egyik lakásból éppen akkor lép ki egy fiatal apuka.
– Jaj, Tomikám! Segítsen! Szívrohamom van! Kérem, segítsen!
– Egy ilyen pedofil gengszternek? Ugyan már! Maga egy rohadt aberrált állat! Dögöljön meg itt, a lépcsőházban! Az aztán jót tenne a világnak, ha maga megdöglene, maga állat!
Az apuka ellépcsőzik a vergődő öregember mellett.
Park. Vastag törzsű fák levegősen. A sűrű árnyéktól ritkás füvezet. Egy izmos, harmincas férfi sétáltatja a kutyáját. A kutya ráürít az egyik csomó fűre. A férfi, mintha semmi nem történt volna, távolodik az ürüléktől.
– Maga nem szokta összeszedni a kutyaszart?!
Egy fiatal pár férfitagja vonja kérdőre a kutyasétáltatót.
– Szedje össze a kutyaszart! Most! Ha mi képesek vagyunk rá, nehogy már maga ne szedje össze a kutyaszart!
– Maradjon már magának a kutyaszarjával! Azt csinálok, amit akarok! Nem szedem össze a kutyaszart!
A pár férfitagja nekiront a kutyasétáltatónak. Egymást próbálják leteperni, vergődnek, hozzá nagyokat nyögnek. Birkóznak. A kutyasétáltató bicskát ránt.
– Jani! Vigyázz!
Panelház ötödik emeleti erkélye és az alatta fekvő út túloldala. Éjszaka. Egy középkorú pár az erkélyen közösül. Hangosan nyögnek, ez összevegyül a bentről bömbölő Add ide a didit című dallal. A nő testének ütemes rángása és a férfi feje lentről látszódik. Egy fiatalokból álló csapat halad el az úton. Nevetgélnek, beszélgetnek.
– Hé! Nézzétek! Ott, az ötödiken!
Telefonokat kapnak elő, és videóznak.
– Laci! Nézd mit csinálnak!
– Hé! Mit csináltok! A kurva anyátokat! Azonnal rakjátok el a telefont!
A Hold felszíne. A sokadik amerikai űrszonda landol, az asztronauták kilebegnek a felszínre. Az egyikük elkezdi énekelni a Rammstein Amerika című dalát. Egyre jobban rázza a fejét, egyre hangosabban ordítozik. Annyira belejön, hogy a videóklipet szeretné utánozni, és kicsatolja a szkafanderét. Amint leveszi, fulladozni kezd, majd meghal.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.