2020. december 24., 01:10
Gyermekkoromban a Jézuska hozta a karácsonyfát. Mi, gyerekek, abban az időben a templomban voltunk édesapánkkal, énekeltünk, szavaltunk és fáztunk, mert a templomban volt a leghidegebb. Főleg akkor, amikor teli voltunk izgalommal, jók voltunk-e, kapunk-e fát, mert a rosszaknak nem jár, na meg, ha sokan voltak jók, nehogy a Jézuska elfeledkezzen rólunk. Szegénynek ilyenkor nagyon sok a dolga, mi meg imádkoztunk, így kellett neki segíteni. Bevallom, én azért is szoktam imádkozni, hogy a lelkész bácsi mihamarabb ossza ki az isteni áldást, és mehessünk már haza. Persze az imám ezen része soha nem talált meghallgatásra. Értettem, Jézuskának kellett az idő.
Végre hazaérkeztünk. Édesanyánk a konyhában várt minket. Levetkőztünk, kezet mostunk, asztalhoz ültünk, asztali áldást mondtunk, jó étvágyat kívántunk és ettünk. Én folyton a szobaajtót figyeltem, hátha annak a kis üvegablakocskáin keresztül meglátok valamit. A fényt. Lencseleves volt, rántott hal és ecetes krumplisaláta. A hal nagyon szálkás volt, csupán azért, hogy tovább tartson az evés. Így Jézuskának nem kellett kapkodni a díszítéssel. Halvány gyertyafényben, csendben dolgozott, hogy aztán ámulatba ejtsen minket. Miután mindenki befejezte az evést, köszönetet mondtunk a vacsoráért, sorba álltunk a szobaajtó előtt, és vártuk a bebocsájtást. Édesanyánk bement, az ajtó visszacsukódott. Mi egyre türelmetlenebbül vártunk. Harangszó jelezte, ha Jézuska elment, ekkor léphettünk a szobába. És persze ámulatba estünk: az egész szoba csillogott, a gyertyák lángnyelvei sok-sok apró csodát villantottak fel, diót, mogyorót, habcsókot, csengőt, kakast, báránykát, angyalkát, Krisztust. Sírtam. Összekulcsolt kézzel elmondtuk a Miatyánkot, elénekeltük a magyar himnuszt, majd a karácsonyi dalok közül a „Pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe” kezdetűt. A csoda megtörtént, jöhettek az ajándékok, sál, sapka, zokni, pizsama, pulóver és könyv. Jézuskától megkaptam életem első könyvét, Az aranyecset címűt, benne egy keleti kisfiúval, aki egy olyan aranyecsetet kap, amivel, amit lefest, rögvest életre kel. Keresztbe rakott lábakkal ültem a karácsonyfa előtt. Én voltam a legszerencsésebb e világon. Nemes Nagy Ágnes Szádelije lett a barátom, tőle tanultam életre kelteni a való és kigondolt világot, miközben egy tündér a szoba ablakára gyönyörű jégvirágot festett. Ahogy néztem a karácsonyfát, egyszer csak a ráaggatott összes angyal életre kelt. Táncoltak, miközben felejthetetlen boldogságot sugároztak magukból a szoba minden sarka felé.
Így volt. Így kezdődött az egész. Azóta mi mindent kellett életre kelteni…
Sokáig kerestem gyermekkorom karácsonyát, most már tudom, ott van a szeretetben, a fenyőfa ágai közt, a kisgyermekek kivillanó fogacskáin, a hópihén ül, minden mosolyban ott van. Ahogy minden születésnél, rügyfakadásnál, csóknál és ölelésnél. A karácsony ott van a hitben, a féltésben, az aggódásban és reményben, ott van a szépben, az álomban, a vágyban, a tenni akarásban, minden alkotásban.
A Jézuska előtt nem kell kinyitni az ablakot. Ha akarja, a csukott ablakon keresztül is szobádba viszi az ámulatba ejtő karácsonyfát.
A karácsony bennem van, mindent együtt teszünk. Nem tudjuk másként, együtt fekszünk s kelünk, együtt futunk, olvasunk, írunk és együtt keltjük életre a Szádelitől tanultak alapján aranyecsettel vagy anélkül, újra meg újra, megunhatatlanul a bennünk rejlő, néha fájdalmasan keserű, Istentől való világot. A karácsony az enyém, mint a belélegzett levegő, amely életben tart. Az enyém, s ha akarod, s szívedet megtöltöd alázattal és szeretettel, lehet a Tiéd is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
