

Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Az első, ami eszembe jutott – s amit fiatal korára való tekintettel természetesen nem osztottam meg vele –, Mallarmé lesújtó kijelentése: „A helyes gondolkodás nem az emberi értelem autochton tulajdonsága.” Időre van szüksége.
Mosolyt csalt arcomra az egyik ismert filozófus korábbi kijelentése is, aki lelkesen ecsetelte a mai fiatalok előnyét, miszerint ma már bárki hozzájuthat a régi írásokhoz, így Homéroszt és az egyiptomi szent könyveket, továbbá a Nan-sit (déli dinasztiák története) a Pej-sit (északi kínai évkönyvek), a japán Nihon sokit, a maja Popol Vuhot az upanisádokat, az apokrif leveleket… mind elolvashatja akár az említett fiatalember is. Kár, hogy ez a filozófus nem lehet tanúja annak, ahogy fiatalok ezrei lázasan kutatják az említett írásokat.
Egy képzőművészeti fogalommal próbálom érzékeltetni fiatal barátunk helyzetét, mégpedig a trompe-ľ oeil (ejtsd: [tromplöj) fogalmával. A művész megtévesztő, lehetetlen módon mutatja be a valóságot. Fiatal barátunk, ha éppen szüksége lesz rá, kikeresheti ennek a stílusnak a jellegzetes alkotásait. Fellépése alapján azonban mindaz a „minden”, amit eddig keresgélt a mobilban, csak arról árulkodik, hogy még mindig ugyanott tart.
Nagyon valószínű, hogy fiatal barátunk és a hozzá hasonlóképpen gondolkodó sorstársai idővel szembesülnek majd a kellemetlen ténnyel: nemcsak a művészet képes megtéveszteni az embert, hanem maga az élet is. Kérdés: elég lesz-e a mobil, hogy „mindenre” választ találjanak benne? Bár lehet, hogy ők jelenleg olyan emberek, akiknek nincsenek különösebb szellemi szükségleteik – én remélem, hogy az élet idővel ráneveli őket a tanulás szükségességére és a felismerés örömére.
Ahogyan ezzel kapcsolatban Anatole France fogalmazott: „Bár a megértés öröme szomorú öröm, de azért, aki egyszer belekóstol, nem cserélné el a közönséges csőcselék minden léha vidámságáért és üres reményéért.
Nem tudom, eléggé motiváló-e ez a mondat ahhoz, hogy a mobiljában utánanézzen?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.