

Három évvel ezelőtt, egy tavaszi reggelen a Budapest közelében fekvő Piliscsabára utaztam ki, valamelyik egyetemi órám miatt. Sütött a nap, és amikor a vonat kiért a városból, a „zöldbe”, viruló bokrok, fák szegélyezték az utat. Emlékszem, az egyik domboldalon egy magányos, fehér virágú bokrocska állt. Meghatott ennek az ártatlan növénykének a szépsége, ez a meghatódás a napfény örömével keveredett el, és miközben már erdők között haladtunk tovább, hirtelen ráébredtem, hogy szerelmes vagyok. Csakhogy ennek a szerelemnek nem volt tárgya, semmiféle emberhez nem volt köthető, a virágokhoz, tavaszhoz, a Naphoz annál inkább. Akkor tapasztaltam meg életemben először azt az érzést – ha rövid ideig is –, amit a buddhisták nirvánának, a keresztények hálának (erőteljesebb kifejezéssel élve Isten imádatának), az ateisták egyszerűen igazi örömnek, talán boldogságnak neveznek.
Aki a boldogságot keresi (és hát ezzel mind próbálkozunk más-más eszközökkel), a leggyakrabban három dologra szokott hivatkozni, amely megakadályozza elérésében. A legelső általában az, hogy a másik nem szeret engem viszont, vagy túlságosan szeret, nem úgy, ahogy én akarom, mást lát bennem, mint aki vagyok, nem önmagamért kötődik hozzám. Meg akar változtatni. A szerelembe és a szerelem boldogságába vetett hitt képtelensége ugyanakkor köztudott. Legfeljebb a romantikus regények és filmek felszínessége üzen mást. A felnőtté válás egyik nagy csalódása a rózsaszín felhők szétoszlása, a kiábrándulás. Sokan nem is lépünk ki a „következő jobb lesz” ördögi köréből, mások megalkuvásból elfogadják egy nem túl boldogító házasság nyűgét. Egészen kiváltságosok azok, akik ebből a rémálomból fel tudnak ébredni. Akik nem azért választanak párt, mert nincs jobb választásuk, hanem mert felismerik, hogy a szerelem boldogsága nem a másik embertől függ, hanem saját magunktól.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júniusi lapszámában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.