

Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek. A szülés után egy napig nem is láttuk egymást Anyával, miközben az ápolónők még veszekedtek is vele, hogy miért sír annyit a gyerek. Hát így kezdődött az egész.
Persze, most jöhetne a Biblia, a Szent Család, hogy hát Máriának még rosszabb volt. Meg a kiűzetés a Paradicsomból, hiszen a fájdalommal való szülés a büntetés része.
De képtelen vagyok komolyan venni magam ebben a témában.
Annyit tudok csak, amit mindenki. Hogy két biztos dolog van, amit az ember tudhat: megszületett és meg fog halni.
Semmi befolyásunk arra, hogy ki születik, és hogy meghalunk-e. Istent talán meg lehet tagadni. De ezt nem.
*
Otthon vagyok, a gyerekkori házban.
Múlt éjszaka nem tudtam aludni. Felültem az ágyon, villanyt kapcsoltam, felhúzott térdemet átölelve néztem a falakat, mint egy idegen. Tíz-tizenöt éve ez a szobám, és mégsem tudom minden dolgomról, hogy hova tettem. Mikor raktam fel azt a képet a falra? Melyik könyvet mikor szereztem be?
Tele van tárgyakkal a hely, és mintha mind ismeretlenek lennének. Pedig bármelyiket elveszíthetem, bármikor. Hiányozni fog.
De miért, ha már most sem elég fontos, hogy tudjam a történetét?
Egyáltalán, minek kötődöm hozzájuk, minek kötődöm bármihez? Döbbenten tudatosult bennem megint, hirtelen, hogy minden és mindenki elveszíthető, ami körülvesz. Nincs biztos pont, amibe kapaszkodni lehetne, mikor a halálfélelem be akar szippantani.
Vérfagyasztó, ahogy ezt az ürességet nézem. Mert semmi más nincs, ami az enyém, csak a születésem és a halálom. Se szerelmek, se barátok, se rokonok, se könyvek, se íróasztal, se szekrény, se ágy. Semmi.
*
De, mégis. Egyvalamim mégiscsak van a születésem és a halálom között. Én.
Saját magamé vagyok. Pont azóta és pont addig.
Az egyetlen fontos és biztos dolog, az egyetlen birtoka az embernek ő. Ezért nincs más, amit el lehet venni tőle, az élete. Hiszen semmi sem volt az övé sosem.
Jézust sem meglopják, hanem keresztre feszítik.
*
Egyetlen ajándék van csak és egyetlen büntetés. Az egyetlen ajándék ünnepe a Karácsony. És 1989-ben az emberek a tévé előtt ülve egy kivégzést néztek a fotelből. Mert az egyetlen büntetést találták fontosabbnak. Hogy értesüljenek róla. A tudás csábító gyümölcsét újra és újra le lehet szakítani. Mégsem tanulunk semmit sem.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.