

A legutóbbi családi nyaralás alkalmával – többek közt – Vizsolyban jártunk, ahol vásároltam a munka miatt csatlakozni nem tudó páromnak egy facsimile kiadású Jelenések könyvét. Mire a pénztárnál sorra kerültem, a család többi tagja már a kocsinál várt. A papírzacskót a csomagtartóba tettem, de úgy látszik, kár volt, mert már út közben kérték a testvéreim, hogy mutassam meg. Ez meglepett, mivel egyikük sem igazán bölcsész irányultságú. Miért akarják hát tudni, mi van a szatyromban?
Félreértés ne essék, nem zavart, inkább csak nem értettem, engem sosem izgatott különösképp, mások mit ajándékoztak másoknak. Erről persze egyből a gimnáziumi évek jutottak eszembe, a titoktartással egészen furcsa kapcsolatom van. Az osztályban valamiért csendes bölcsnek neveztek el – amit nem igazán a tudásom vagy az intellektusom váltott ki, inkább a hallgatás. Emiatt nekem vallotta meg mindenki a titkait, holott azok egyáltalán nem érdekeltek, sőt, sokszor éreztem úgy, jobb lenne nem tudni őket. Kissé autista vonás lehet – jöttem rá azóta –, hogy mennyire lassan ismertem fel a titkok, a pletykák szerepét. És hogy miért bíznak meg egyből az emberek olyan valakiben, aki nem adja tovább a titkukat. Sok utánaolvasás világította meg, hogy a pletyka ősidők óta a társadalom, különösen pedig a kisebb közösségek egyik legfontosabb, változásokat előidéző eszköze. A pletyka által ismerhetjük meg a kapcsolatok hálózatát, deríthetjük fel az ellenfelek és támogatók táborát, és azt, kihez érdemes, kihez nem érdemes közelebb kerülni.
A bennem lévő közöny sokáig tűnt magam előtt is ijesztőnek, ridegnek, emiatt pedig embertelennek. Néhány éve viszont felfedeztem a pozitív oldalát. Egy idő után ugyanis azon kaptam magam, hogy minél több negatív „sztorit” mesélnek valakiről, annál kíváncsibb leszek az illetőre, annál inkább meg akarom ismerni. Szeretek utánajárni a történetek eredőjének, hogy mi volt a konkrét helyzet, ami különböző változatokban terjedt el, hogy mi a felek szemszöge, de leginkább az, hogy miért mondták pont azt, pont akkor. Nem az érdekel, mi van a papírzacskóban, hanem az, hogy melyik boltból jött ki az illető, és miért ment be oda. Mindig van valami mélyebb, izgalmasabb, elbújt történet, mint régi könyvtárakban a titkos szoba, ahol az igazi értékek és az igazán érdekes olvasnivalók vannak elrejtve. Persze van, aki kinevet ezért, sőt, amikor rátalálok egy nagyszerű új barátra, a nagyobbik húgom első kérdése: „na és neki milyen személyiségproblémája van?”. Naná, hogy titok.
Az igazság persze az, hogy senki sem normális vagy tökéletes, hiszen ha semmi nincs a felszín alatt, az ijesztő és/vagy rettenetesen unalmas. Mert mit lehet kezdeni az élettel, ha még papírzacskód sincsen?
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
Erdély: 2021. november, IV. évfolyam, 12. (42.) szám
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.