Az ördögbe! Meddig tart, míg átvánszorog az úton? Már rég zöldre váltott a lámpa, és még mindig itt kell rostokolnia a zebra előtt, mert az a vén múmia csoszogni is alig bír. A fene enné meg! A motor meg jár és zabálja a drága benzint, nem is beszélve a környezetszennyezésről. No persze, mit érdekli az ilyen vén csotrogányokat a környezet, hiszen úgyis a föld alól szagolják az ibolyát, mire az ózonréteg végleg eltűnik. Fájt a feje, lábával idegesen ütögette a gázpedált. Én fulladok meg a szmogtól nem ő – dühöngött. Gyilkos pillantást vetett a lassan araszolgató öregasszonyra, aki most még meg is állt, és rábámult a szélvédőn keresztül. A korához képest szokatlanul élénk, szinte világító kék szemek mintha a gondolataiba láttak volna. Zavarában a hajába túrt, aztán rágyújtott egy cigarettára. Az asszony bocsánatkérőn rámosolygott. Ő hideg, elutasító tekintettel nézett vissza. A nő arcáról lehervadt a mosoly, és valami furcsa, időtlen szomorúság foglalta el a helyét. Fejét ingatva nagyon lassan ismét csoszogni kezdett a túloldal felé. Háta mögött valaki hosszasan dudált. A visszapillantó tükörben próbálta megállapítani, ki tülköl olyan vadul, de hiába, hosszú volt mögötte a kocsisor. Te észlény! Nem látod, hogy nem tudok továbbmenni? – csikorogta a fogai közt. Úgy érezte, mindjárt megőrül. Félig elszívott cigarettáját kipöckölte az ablakon, gázt adott, és merész elhatározással jókora kunkort téve kikerülte az idős asszonyt, aki szinte semmit sem haladt előre. A lámpa közben újra váltott, a túlsó sávban megindult a forgalom. A másik autó vezetőjének lélekjelenléte mentette meg a legrosszabbtól. Épp hogy elkerülték az ütközést. Továbbhajtott, remegő kézzel markolva a kormányt. Hajszálon múlt az élete. A visszapillantóban még – mint egy filmet – látta, amint az öregasszony botjába kapaszkodva toporog a felezővonalon. Az autók úgy suhantak el mellette, mintha ott sem lett volna. Kíváncsi lennék, mi lesz ennek a vége, dünnyögte, de tovább már nem figyelhette, a forgalom ritmusa továbbvitte, a film megszakadt.
A nagyfőnökkel a reggeli konzultációt lekéste, ráadásul a folyosó tele volt emberekkel. Bosszankodva verekedte át magát a tömegen. Szó nélkül rontott be az ajtón, fittyet hányva tátott szájjal bámuló titkárnőjére. Az irodájában becsapta maga után az ajtót, és ledobta magát a székébe. Végre egyedül lehetett. Hátrahajtott fejjel bámulta a plafont. A totyogós öregasszonyt már el is felejtette, a napi feladatokon kattogott az agya. Ki kell magyaráznia magát a főnöknél, és itt az ideje ráncba szedni a beosztottjait. Mit csinálnak ezek, talán receptet cserélgetnek, ahelyett, hogy szórnák kifelé az ügyfeleket? Utált mindent és mindenkit, a tehetetlen beosztottjait, a soha el nem fogyó ügyfeleket, a semmivel sem elégedett főnökét, a barátnőjét, aki előző este tette lapátra, a számtalan vodkamartinit, amit a bárban legurított, a másnaposságot, a fejfájást… egyszóval mindent. Saját magát is. Nem ez volt az álma, amikor friss diplomával kijött az egyetemről. Fényes karriert tervezett, most meg itt ül egy kormányablak félhomályos irodájában, és papírokat irkál alá. A nap lassan, unalmasan vánszorgott, kivéve azt a három percet, amikor a főnök leüvöltötte a fejét a késése miatt. Miután kiordította magát, a kezébe nyomott egy halom mappát, hogy nézze át, és tegye meg a szükséges intézkedéseket. Visszatérve az irodájába dühösen az asztalra csapta az egészet. Majd holnap átnézi. Ma már nem volt kedve semmihez. Lábát az asztalra téve székével az ablak felé fordult, és műszak végéig csak bámult kifelé. A kilátás csöppet sem volt szívderítő, de a parkoló töredezett, szürke, foltos aszfaltjának látványa mégis valahogy megnyugtatta.
Munka után nem volt kedve rögtön hazamenni az üres lakásba, ahol senki sem várta. Lehet, hogy ma is italba kellene fojtani a belül tátongó, fájó ürességet? Úgy talán elviselhetőbb lenne a most teljesen értéktelennek, mihasznának értékelt élete. A reggeli macskajaj azonban még nagyon is elevenen élt benne, ezért inkább egy kávézót választott, hogy mégse legyen teljesen egyedül. Talált egy szabad kis sarokkanapét. Egy vékonyka könyv hevert rajta. Találd meg az örömöt, ez volt a címe. De jó is lenne, sóhajtott fel, és a nap folyamán most először a düh helyett valami fájdalmas érzés jelent meg a szívében. Miután leadta a rendelést, kíváncsian belelapozott a könyvbe. Tényleg csak belelapozni akart, de aztán már nem tudta letenni. Amikor összezárta, akkor vette észre, hogy a kávéja érintetlenül, jéghidegen csillog a csészében, de már nem is érdekelte. A könyv valami meghatározatlan, mégis tökéletesen egyértelmű változást indított el benne. Mintha minden rossztól, minden keménységtől, merevségtől, idegenségtől megtisztult volna, s egész valóját igazi, eleven érzések járták át. Öröm, fájdalom, béke, nyugtalanság kavarogtak a szívében, de még a fájdalom is örömmel töltötte el. Régóta most először érezte boldognak magát.
Felugrott és a pulthoz rohant, hogy fizessen. A könyvet is odatette.
– Ezt valaki itt felejtette a kanapén.
– Nahát! – nevetett a lány a pult mögött. – Én tettem le oda véletlenül. Még ki sem olvastam teljesen. Köszönöm!
– Én igen – vallotta be férfiasan. – Remélem, nem haragszik!
– Ó, dehogyis! Legalább tetszett?
– Nagyon! Mintha hatalma lenne a könyvnek, hogy változásokat indítson el az emberben.
– Én is pontosan ezt éreztem olvasás közben. Tudja, hogy az írónő holnap dedikál a sarki könyvesboltban?
– Komolyan? Köszönöm, hogy szólt! Mindenképp elmegyek.
– Mehetnénk együtt is – mosolygott a lány.
Másnap délután a lánnyal együtt érkezett. Izgatottan lépett a zsúfolásig megtelt könyvesboltba. Őrülten kíváncsi volt már a könyv titokzatos szerzőjére, aki ilyen nagy, minden képzeletet felülmúló változást hozott az életébe. A döbbenettől szinte elállt a lélegzete, amikor meglátta az írónőt. A csöpp kis öregasszony volt az utcáról, akit az előző nap reggelén majdnem elütött. Megállt középen, egyenesen ránézett a lehetetlenül kék szemével, kacsintott és beszélni kezdett.
– Az öröm forrása mi magunk vagyunk…
