

A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.
– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?
Nagy bátorság kell a szemre készítéshez – akár az élethez –, hisz százféle tényező befolyásolhatja a végeredményt. Mondjuk fő összetevője a krumpli. Ha nyers, reszelt formában nem nyomkodjuk ki eléggé a levét, akkor sok lisztet vesz fel. Hasonló veszély fenyeget, ha a főtt krumplit melegen törjük össze. Boldogult fiatalkoromban belefutottam ebbe a hibába a krumplilángos készítése közben. A tészta csak nem akart összeállni, végül alig fért el a gyúródeszkán.
Igen, itt Gömörben a krumplit is krumplival esszük, nem véletlenül. Eleink keményen megdolgoztak, míg a helyenként agyagos földben megtermelték a betevőt. Nagyanyám szavajárása szerint: „Ha krumplid, zsírod, liszted van, fiam, akkor már nem haltok éhen.” Boltban, ugye, cukrot, sót meg petróleumot vettek, a többit kiszerkesztették maguknak.
A gulykához még őrölt tepertő szükséges. Ez a sava-borsa. Puccos helyeken darált füstölt húst is tesznek bele, de ha már füstölt húsunk van, akkor bablevest főzünk, nem pocsékoljuk el, mondaná nagyanyám. Jó lesz az őrölt tepertővel, főleg a disznóölést követő zsírsütés alkalmával félretett törmelékkel, amit megszűrni alig lehetett, így egy nagyobb fazékba került.
A gulyka nehéz étel. Kapás-kaszás, vagyis nagy munkák idején készítették. Főzővizéhez, mielőtt belerakjuk a gombóccá formált masszát, hozzáöntjük a kicsavart reszelt krumpli levét. Ez tartja össze, s mire végzünk, a lébe pár szem babérlevelet, fokhagymát dobunk, majd behabarjuk. Így ehetjük levesként, vagy fő ételnek zsírban, dinsztelt hagymával nyakon öntve.
Majdnem kifelejtettem a fokhagymát. Öreg hiba lenne! Jó sok darált-őrölt fokhagymát tegyünk a tésztába, sót, borsot, majoránnát! Na és lisztet, mondanom sem kell, amennyit felvesz. Keverjük, kóstoljuk, reménykedünk, hisz csak az első vetet kifőzésénél derül ki, hogy egyben marad vagy sem. Ha nem, akkor még állítunk a tésztán.
Közben emlékezünk, könnyünk potyog a nagy fazékba, mert gulykát leginkább azok miatt főzünk, akik nincsenek már velünk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.