

A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
– Tegnapelőtt is jött valami négyszemű értelmiségi, szomorú verseket szavalt a kudarcba fulladt nemi életéről, és harapdálta a küszöböt – lógatta döbbenten glóriáját a rumos teába a Titkok Kapujának Angyala.
– Annak legalább volt egyénisége. Nekem rengeteg olyan jön, főleg szlávok, hogy meg volt ugye már halva, és kitűztek neki a sírjára egy lepedőnyi országzászlót. És mindegyik úgy akar bejönni, hogy keresztben tartja a zászlórudat, az megakad a kapufélfán, de nem fordítana egyet rajta, ott erőlködik, a többi meg hátulról taszigálja. Olyan is volt már, hogy sétahajót próbált betolni. Most gondoljatok bele, eltolta a lelkem a kapuig! – kavargatta értetlenkedve fehérfröccsét a szárnyával a Békesség Kapujának angyala.
– Korról korra kevesebben értik a lényeget – csapta az asztalhoz söröskorsóját a Megértés Kapujának Angyala.
– A történelem kezdete óta minden kultúrkorszakban ugyanolyan az arányok – vitázott vodkájával hadonászva az Inspiráció Kapujának Angyala.
– Nálam volt nemrég valami sporthorgász, vagy testépítő, vagy micsoda, és ráfolyatta a szebbik kulcslyukra a szemgolyóját, nagyon kellemetlen volt. Mondtam, ez már nem az én hatásköröm, szóltam a lángpallosú keruboknak, azok meg azt mondták, hogy igazából a Tisztánlátás Kapujához kellett volna mennie, csak elrontotta a kapcsolatát az őrangyalával, és aztán eltévedt – mesélte a Győzelem Kapujának Angyala.
– Tudom, ki az, megcsinálta nálam is a műsort, elég elszánt, csak valami van a szemével tényleg, de azt hiszem, ha képes lesz megköszönni háromszáz évvel ezelőtt annak a kövér vagy sovány ősanyjának a keménypáncélúrák-vacsoráját, és aztán ötszáz év múlva hozzámegy ahhoz a szíriuszi űrrestaurátorhoz, át is jöhet – bizakodott a Tisztánlátás Kapujának Angyala.
– Képzeljétek, angyalkáim, én most azt játszom, hogy eldugok több kicsi kaput az erdőben. Van odvas, öreg fa, van kéreg alól, erezet mellől előbukkanó, csillogó üveg, mintha csak valahogy odakerült volna… És ilyen álmodozó párocskák úgy jönnek át, hogy nem is tudnak róla. Teljesen ártatlanul – dicsérte az átlépőket a Rejtett Kapuk Angyala.
– Ez jó ötlet, lophatom? – kérdezte az Ártatlanság Kapujának Angyala.
– Perszehogy – ürítette ki pálinkáspoharát a Rejtett Kapuk Angyala. A többieknek is tetszett ez a megoldás, és koccintgatás közben megbeszélték, hogy mindannyian megpróbálják ilyenformán. Ezért is érdemes az odvas, öreg fákra odafigyelni.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.