

A minap belekukkantottam egy szokásos, véleménynek álcázott, fogyasztást serkentő hirdetésbe (vagyis megint a földi pokolban szabadidőztem, a macska csípje meg): gyönyörű, professzionális fényképet láttam. Teljesen mindegy, mit ábrázolt a kép, most csak az a lényeg, hogy tényleg gyönyörű volt és tényleg professzionális. Az analóg korszak alkonyán magam is kacérkodtam a fotózással, laborálni is megtanultam, sőt valójában a laborálás jobban érdekelt, mint a fényképezés. Fürdőszobából berhelt sötétkamra, piros és zöld fények, a hívó és a fixírsó bőrborzoló szaga, az állítgatás az ősöreg nagyítógépen, az ezer éve lejárt szavatosságú (emellett kiállítható minőségű képet adó!) Forte papírok lögybölgetése… Alkímia volt ez, buja merítkezés fény, árnyék és kontraszt titkaiban. Akkoriban volt kedvenc nótám a Depeche Mode-tól a Photographic pictures. Szóval lelkes műkedvelőként lett némi fogalmam a fotográfiáról, amit azóta ugyan csak szemlélődésre használok, de talán majd még egyszer…
Ahhoz a bizonyos képhez pedig, amiről szó van, a következő korszerű gondolatmenetet mellékelte a fogyasztást serkenteni szándékozó bérdroid: ilyen szépet nemrég még csak profi fotóállvánnyal, a megfelelő objektívval bíró tükörreflexes géppel és kellően hosszú expozíciós idővel lehetett csinálni, és lám, ez a kép most csak egy kattintás az ilyen-olyan, simogatós okosketyerével (pardon, a nevét sem akarom leírni ezeknek a vackoknak). Lám-lám: amihez eddig tudás és tehetség kellett, az már csak egy kis kitt-katt, pikk-pakk és fripli-frapli. Már legalábbis annak, aki megvásárolja azt a bizonyos ketyerét. És ha elég sokan megvásárolják, akkor ebből lesz a semmi. Úgy is mondhatjuk, hogy így lesz semmi a valamiből.
Mert már csak úgy van, mióta világ a világ, hogy amit bárki meg tud csinálni, az nem ér semmit. Amihez nem kell különleges ész, tehetség, szorgalom, elhivatottság, az semmi. Ami figyelmünkre, csodálatunkra méltó, az épp az, amit mi nem tudunk. Ha a különlegességet sorozatgyártani lehet, az nem különleges többé, hanem átlagos, azaz közömbös. Ki figyel ma már föl egy villódzó fényreklámra? Kit érdekel ma egy autó, ami tud 220-al menni? Onnantól fogva, hogy valami tömeggyártott, tömeges, az már nem valami. Az már csak semmi, egy jó, nagy, büdös semmi.
Pár év múlva egy ma még jórészt ismeretlen, nagy töprengő, gondolkodó és bölcs, bizonyos Füvellői Bátor Boldizsár a következő történetet meséli majd erről az érdekes jelenségről:
Történt egyszer, hogy mindenki képes volt már tökéletes képeket készíteni a tömegméretekben gyártott, digitális szórakoztatóelektronikai cikkével, okostelefonjával, okosórájával, okosszemüvegével. Az ételfotót okostányérral, az italfotót okospohárral, a természetfotót okosfával készítették, a portrét és aktot meg okostükörrel. Ha valaki a saját belsőségeit akarta fotózni, hipp-hopp, lenyelt egy C-vitaminos okos nanokamerát. Ezt mondjuk kicsit kínos volt megkeresni, mikor kijött, de aztán készültek ebből is olcsó, egyszer használatos változatok, és azok is éppolyan gazdag felbontású bélfotókat készítettek, mint a korábbi modellek. Így aztán senkinek a szép, nagyszerű, gyönyörű, hatásos vagy épp elborzasztó képei nem érdekeltek már senkit, mert mindenki tudott csinálni ugyanolyat, sőt még olyanabbat, de az is ugyanolyan volt vagy legalábbis egy csomó ugyanolyan akadt belőle. Nyomkodták egy darabig az emberek az okosizéket, nyomkodták, exponáltak, élvezkedtek a sok képen, hogy milyen ügyesek. De mikor már mindenki lefotózta magát születése előtt, meg halála után is, meg vulkán torkában, meg tizenhárom aggyal, meg fejjel lefelé a Szíriuszon, meg százvalahány micsodával, és mégis mindenki ugyanazt csinálta, valahogy megunták ezt is. Nem volt mit csodálni, nem volt miben gyönyörködni, bármit látott az ember, csak legyintett: hát ilyet én is tudok. Jaj, de unatkoztak a sok tökéletes kép között a szerencsétlen emberek!
Egész addig, míg föl nem fedezték újra a tökéletlenséget. Egyesek a homokba karcoltak jeleket. Mások elszenesedett faágakkal firkáltak a kőre. És faragtak, véstek mindenbe, rajzoltak és festettek mindenre, amit értek. És megint elkezdtek különbözni egymástól, mert kinek ügyesebb volt a keze, kinek sutább. No, ez már érdekes volt! Mert sokszor ki kellett találni, ugye, hogy egyáltalán mit is akar ábrázolni a másik. Újra megszületettek olyan, örökre kihaltnak hitt dolgok, mint technika és anyagismeret. És megint kíváncsian nézegették az emberek, amit a másik csinált. És megint lehetett tanulni, sőt, lopni is a másiktól, de nem számított, mert úgyse lett ugyanolyan.
Hát így bukott el a tömeges tökéletesség, és lett újra a semmiből valami.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.