

Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette:
– Az atmoszférikus post-black metal lényege, hogy rendesen kijöjjön a basszus meg a kétlábgép a torzított gitár masszája alatt, ezzel a béna hangfallal meg tiszta kása az egész, az ének például ugyanazon a regiszteren szól, mint a cintányér.
– Ha fikázod a béna hangfalamat, ezt fogjuk hallgatni – felelte Flóra, és irgalmatlanul rávágott a krumplinyomóval a piros fazékra, amitől az arrébb lökte a serpenyő fedelét, az meg lecsúszott a széléről, mert nem volt teljesen passzentos, és megbillentette a mozsarat, amitől az fölborult, és rágurult Júlia bal lábára. Azaz csak rágurult volna, de Júlia résen volt, és csinált egy dinamikus ászanapasszt, a mozsár meg beröpült a tátott szájú mosogatógépbe, amiben volt egy fehér fazék, és ezek megkondultak, elgurultak, és gurulva kongtak tovább.
– Ez tényleg jól szólt! – mosolyogtak össze megbékélve az asszonyok. Így már lehetett a férjekről beszélgetni.
– Télen mindig összecsúszik az intimitásra meg az ünnepi készülődésre szánt idő, a múltkor se tudtam például rendesen végignézni Sanyival a Láncfűrészes zombikat. Elkezdte kritizálni, hogy szakszerűtlenül használják a gépeket, telemegy a levegőszűrő húscafatokkal, a csonton kimegy az éle, karbantartás semmi, és úgy füstöl, hogy biztos a keverékarány se jó. Aztán jött az a jelenet, amikor az asztali gérvágókkal dobálják a jófiút az operában, és végképp kiakadt, hogy bezzeg neki nem telik ilyenre, és duzzogva lecsattogott a pincébe manuálisan gért vágni, jól bele is vágott a hüvelykujjába, és akkor sajnálnom kellett, és tiszta gér volt az egész ház – panaszkodott Júlia.
– Szerintem nálatok is az a baj, hogy általában nem ugyanakkor akartok nemi életet élni – felelt lelkesen Flóra, majd ábrándosan folytatta: – Azt hiszem, nekünk hasonló a Holdban az ovulációs kulminációnk, mi egyszerre méhünk ünnepe és gyásza. Életnek és halálnak ez az ölelkezése pedig nem egy pontba sűrűsödik, hanem mindig máskor bukkan föl az időben, és ettől teljesen kiszámíthatatlan, mikor akarunk inkább filmet nézni meg olvasni az emberünkkel a valódi földi és égi gyönyörök buja és fennkölt megélése helyett. Bizony, magam is gyakran így teszek. Szegény Lajos.
– Igen, ami bennünk lejátszódik, az egy in utero metafizikai horror, igazából ezt is nézegethetnénk a Sanyival, csak az az érzésem, hogy fárasztó lenne ezt még kifelé projektálni – vélte Júlia.
– Igen, amilyen látványos ez a csinnadratta, éppúgy ki is idegel. Elég most ezt bensőleg átélni. Annyit csak képesek vagyunk érzékeltetni nemes szenvedésünkből, hogy ezek a drága férfiak megértsék, nem? – kérdezte sírással küszködve Flóra.
– De igen, de igen – erősítette meg Júlia, és barátnője nyakába borult, hogy a másik iránti féltés diadalának könnyeivel együtt fűszerezzék a krumplilevest. Ezek után már lehetett vicceket mesélni.
– És azt ismered, hogy össze akar házasodni a többgyerekes, elvált róka, meg a másfél gyerekes, pszichopata sündisznó? Akkora erotikája van a sündisznónak, hogy simán behúzza a rókát a látszólag megoldó, de valójában áldozatpapucs szerepbe. Szívatja vagy két évig, aztán mikor rájön, hogy a róka vörös, lompos farkába mindig beleakad az egész hátulja, mikor ki akar menni az odúból, aszondja neki: – Menj innen most már, mert ez nekem kényelmetlen. Így felel erre a róka: – Persze, bébi, már léptem is. Csak majd figyelj, hogy mikor nem akadsz bele a farkam szőrébe az odú kijáratánál, és véletlenül túl nagy lendületet veszel kifelé menet, nehogy pofára essél.
– Ez volt a vicc? – kérdezte Flóra.
– Ez – felelte Júlia elszontyolodva, hisz lelke mélyén ő is tudta, hogy ez egyáltalán nem vicces. De azért nevettek. És nemsokára hazaértek a férfiak is.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.