

Minek tanuljam meg a nevet? Minek, hisz látom, örökzöld vagy. Tiltott gyümölcs immár ezen a tájékon. Bűn már ültetni téged, tudod-e? Bűn, mert egész évben élsz, s ezért locsolni kell. Kiiszol a vízvagyonunkból, te drága.
Mert nekem az vagy, mert én szánlak és siratlak. S veled magamat is. Mert öreg vagyok, nekem meg emiatt az élethez szégyen ragaszkodnom.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Nekem sem lehet sehova húzódni, hacsak egy jólelkű halálangyal háta mögé nem. S gondoltad volna-e, hogy én akartam így, én, én, én, te öreg, vénfekete fa. Én, hogy ezentúl soha egy szóval sem hívom haza a gyerekeimet. Amióta láttam az atomfelhőt, az esetlegesen keletről érkező bombát. S láttam azt is, hogy odáig nem terjed, ahol a kicsikéim élnek. Hát te is, te, te oktalan lény, te évről évre lassan száradó. Te némán szenvedő, te is azt akarnád, hogy maradjanak a porontyaid.
Mert minek is jártuk be ezt a hosszú utat, ha nem tudjuk, hogyan, miféle módon szenved a fa, ha szárad. És látod, már megint téged járlak körbe, ahelyett hogy mondanám. A nagy, a nagyobbik gyerekem elfogadja majd, hogy a hamvaimat bárki, valaki, valahol szórja szét. Őt annyit gáncsolták idehaza, hogy meg fogja érteni, ha nem ragaszkodom semmihez. Ha a szórás, a névtelen szórás totális szabadságára vágyom.
De a kicsi, a kisebbik gyerekem, tudod, nagy hívő, vallástalanul is az. És tudod, nem szereti tehetetlennek érezni magát. Ő gyertyát gyújt mindig odaát, ha itt meghal valaki ismerőse, barátja. És nem fél, sosem jósolja a vészt, hogy mi lesz, ha elfogynak. El, az itteniek. Ő biztosan értem jön, akkor is, ha az utolsó pennyjét is rám kell költenie.
Hát ne bánkódj, kishaver. Ne bánd a helyet, ahonnan északabbra kéne takarodnod. Ne, hisz ha te nem is, a fajod megmarad. A társaid odafönt.
És te, te netről leszedett, hőhullámokban sütögetett, most fagypont alá döngölt öreg ciprus. Te, te majd meglátod, milyen jó kis pusztulóhelyünk lesz ez itt.
Te fogod írni az utolsó mondataimat. Az árnyékoddal. Az arcomra.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.